загрузка...
Ігнатєва Н

Ігнатєва Н

Móricz Zsigmond

 

A Nyugatban, nem sokkal a folyóirat indulása után, megjelent egy addig ismeretlen újságíró neve alatt a század talán legemlékezetesebb novellája, a Hét krajcár. Móricz Zsigmond írta, s az érkezőt Ady üdvözölte nyilvánosan is. Ettől kezdve a két név elválaszthatatlan lett. (…)az irodalmi népiség megújítója s ugyanakkora novellát mint  műfajt ő teljesíti ki – ugyancsak a népiség szellemében – világirodalmi rangon. Életműve, méretét tekintve is, egyike a legnagyobb magyarprózai teljesítményeknek. Irodalompolitikai szerepe pedig … Ady halála után nemzedékek sorsára volt óriási befolyással; egy jelentős irodalmi irányzat bomlott ki a harmincas években az ő példája nyomán.

Tiszacsécsén született, félig-meddig paraszti családban. Apja kisvállalkozóként próbált kiemelkedni a szegénysorból, édesanyja viszont papi családban nőtt fel. A kis Móricz gyermekkorában megismerte a falusi szegényparaszti világot s ugyanakkor igen jó hírű iskolában tanult, papnak, majd jogásznak készült. Nehezen találta meg tehetsége kifejezési formáit. Sok mindent megpróbált – főleg az újságírást -, mielőtt az emlékezetes novellával egyszerre feltűnik. Érthető, hogy a paraszti élet és általában a vidék helyzetének problémái foglalkoztatják, s nemcsak azért, mert élményei elsősorban ezekhez a témákhoz kötik, hanem a századelő hangulata miatt is. A már említett népiség – főleg Gárdonyi és Tömörkény művei nyomán – hatni kezdett az irodalmi berkekben is. A hol idilli, hol lírai ábrázolásban megjelenített falusi valóság mögött az életben hatalmas dráma feszült. A paraszti valóságból írónk a drámaiságot érezte meg először, s mint ahogy Ady a lírában, ő a prózábana maga belső nyugtalanságát ugyancsak felfokozott, túlhevített kifejezésmóddal érzékeltette. (…)

Sárarany című, első nagyobb szabású műve a stílusújdonsága mellett a szegényparaszti világ, a nagybirtok árnyékában tengődő falu – annak egyes életmotívumait különösen kinagyító s részben még a naturalizmus stíluseszközeivel készített – rajza. (…) Móricz a társadalmi ellentétek gyökeréig ásott le, hogy megmutathassa az ország bajainak igazi okát, és épp ezért volt kénytelen a valóság nehezebb, izgatóbb színeit vagy épp a levegő valóságos forróságának, fülledtségének fokát érzékeltetni. Perspektívát, távlatot keresett a társadalmi haladásnak, s bemutatta, milyen kisszerű, provinciális erők képesek ezt megakadályozni. Erről szól következő regénye, Az Isten háta mögött is, de már nem falusi, hanem kisvárosi környezetben. A realista író a kritikus szemével vizsgálja az életet, s ez a tudatosság nála természetes módon emeli ki vagy nagyítja meg a valóság egy-egy részletét, hogy a művész célja ezeken keresztül még világosabban kitűnjön. Első korszakának művészileg legjobb regénye, A fáklya, különösen kiélezi a jobbra törő ember és a magyar valóság kegyetlen viszonyai közt feszülő konfliktust. A nagy célokkal és reményekkel falura induló fiatal református pap tragikus vergődése, végül elfásulása érzékelteti a magyar vidék helyzetét a századfordulón, s általában céloz az országos bajokra is. (…)

Első világháborús élményei – a frontra is kimegy tapasztalatokat szerezni – megrendítik, és ezért is csatlakozik lelkesen először az őszirózsás polgári forradalomhoz, majd a Tanácsköztársasághoz; az utóbbitól remélve a parasztság s általában a magyar szegénység problémáinak megoldását. (…) A Tanácsköztársaság bukása nehéz válságba sodorja. Ekkor fordul a gyermekkor felé, hogy a Légy jó mindhalálig című gyönyörű regényében a gyerek vergődését a komisz felnőttek világában úgy írja meg, mint kora szegényeinek sorsát is finoman szimbolizáló példázatot. (…)

Móricz azonban sohasem tudott lemondani nagy írói szenvedélyéről: a társadalomábrázolásról. A húszas évek közepétől a századelőt olyannyira jellemző dzsentri – amely a húszas években újra nagyobb szerephez jut – s a dzsentrivilág … izgatja. Ezt írja meg a Kivilágos kivirradtigban. S még nagyobb erővel ábrázolja a dzsentri tragikumát az Úri muri hősének, Szakhmáry Zoltánnak sorsában… Mint ahogy … megoldhatatlan feladatok elé állítják a Rokonok című regény hősét. (…) Történelmi párhuzamokat keres, hogy a magyarság jövendő sorskérdéseire valahogy választ találjon. Hatalmas regénytrilógiája, az Erdély, több mint másfél évtizedik íródott… (…)

Teljes életműve ismeretében ma már tudjuk, hogy az egész ország gyűjtőterülete volt. A nap huszonnégy órája a munkaideje. (…)

Mindent másokért tett, minden jót és szépet. Hogy milyen önzetlen volt, hatalmas életműve mutatja.

 

 

(Simon István)

Az ember tragédiája

            Irodalmunk egyedülálló gyöngyszeme, Az ember tragédiája, ez a különös, elgondolkodtató történetfilozófiai alkotás, amely ... mégis évtizedeken át ez lett egyik legtöbbször bemutatott, nagysikerű, rengeteg nézőt foglalkoztató színdarabunk. ... A nézőközönség soha nem unta meg a 15 színen át újra meg újra feltörő elvont gondolatok, eszmefuttatások áradatát. Igaz, a gyorsan változó jelenetek sokszínűsége is hozzájárult a figyelem állandó ébrentartásához.

A mű megalkotója, Madách Imre 1823-ban, ugyanabban az évben született, mint Petőfi Sándor, sőt még ugyanabban a hónapban is. Kettőjük, Petőfi és Madách nagy műve elválaszthatatlan a múlt század magyar történelmének legemlékezetesebb szakaszától, 48/49 forradalmától, és az azt követő szabadságharctól. Madách ugyan 1859/60-ban írta meg a tragédiát, tíz évvel azután, hogy Petőfi ott esett már el a harc mezején, a segesvári csatatéren.

Könnyű lenne kimutatnunk, hogyan készítették elő mind Madách életének, mind az egykorú magyar történetnek jelentős eseményei Az ember tragédiája alapvető gondolatait. Madách műve egyben a magyar tragédia visszhangja is volt. (...)

Madách Ádámjának meg-megújuló harcai, egyre magasabbra törő ideáljai – és egyben ezeknek sorozatos kudarca – valóban az egész emberiség történelmét mutatják be, úgy ahogy ezt a gondolkozó és elfogulatlanul ítélő ember akarva, nem akarva látni kénytelen. Nem kétséges, hogy a mű terve szerint az egymásra következő színek emelkedő tendenciát mutatnak. Ádám nemcsak kiábrándul ideáljaiból, mire egy-egy szín végére ér, amikor újra meg újra be kell látnia, hogy nem valósult meg az, amiért vállalta a küzdelmet, hanem ugyanakkor mintha színről színre egyre tisztultabb, jobban látszó célokért indulna harcba. Ebben jut kifejezésre a haladás, a tökéletesedés gondolata.

A tragédia ebből a szempontból az lehet …, hogy Ádámnak vissza kell riadnia attól a szándékától, amely elválasztja az eszmék elgondolását megvalósulásuktól. (…)

            Aki megízlelte a tudást, abban rögtön fölébred a több-tudás kínzó szomjúsága is. Mint Ádám a 3. színben követeli:

 

            Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,

            Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

 

Lucifernek pedig újra igaza lesz, amikor megjegyzi:

 

            Keserves lesz még egykor e tudásod,

            S tudatlanságért fogsz epekedni vissza.

 

            (…) Megbánta már, hogy megtudta jövőbe vetett pillantása során azt is, mi lehet majd egykor a Föld és ezzel együtt az ember sorsa. Ezt már jobb volna nem tudni, vagy elfelejteni, mint Lucifer mondta.

             A tudás tehát, amiért az ember föladta korábbi igénytelen belenyugvását a puszta, öntudatlan létbe, egyrészt kielégítetlen: minden, amit megtudunk, csak arra jó, hogy rájöjjünk, milyen végtelenül sok az, amit még nem tudunk… (…)

            Madách az emberiség egészét a bibliai első ember, Ádám alakjában foglalja össze. Ő az örökké küzdő ember, aki ifjan kezdi el útját a történelem legjellemzőbbnek tartott korszakain át a jelen és a jövő felé, hogy mint aggastyán fejezze be ezt az utat a kihűlő Földön az eszkimók jégvilágában.

            Az utolsó előtti próbálkozás Ádám múltat és jövőt áttekintő álmában, mielőtt találkoznék a pusztuló embert bemutató nyomorult eszkimóval, kísérlet a Föld elhagyására, űrrepülés. (…) El akarván hagyni a Földet – bár ez nem sikerül neki – fölismert két nagyon lényeges dolgot. Egyrészt rájött arra: az ember célja a küzdés maga. Nem az a lényeges, hogy elérjük-e a kitűzött célt, hanem az, hogy elszántan törünk a végtelenbe vesző cél felé. – Másrészt egyértelműen megfogalmazza Ádám azt a gondolatot is: ne ejtsen kétségbe az, hogy az embernek a történelem során már sokszor meg kellett tagadnia korábbi eszméit, és a korábbival homlokegyenest ellenkezőért kellett küzdeni. (…)

            A hideg értelem, Lucifer mellett állandó kísérője Ádámnak az érzelem is, Éva alakjában. Éva az ember számára mint a szerelem és a költészet forrása és tárgya, egyben vigasztalás is… (…)

            Ha élni és tökéletesedni     akar az ember a kitűzött, de végtelenbe vesző, … csak közelíthető cél felé, akkor hallgatnia kell arra az „égi szózatra” is, …ami egyedül tartja életben az embert. Ezért mondja az Úr: „küzdj és bízva bízzál”.

 

 

(Szabó Árpád)

A Csokonai-könyv

A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elől-hátul, mindenfelől rendkívül imponál … (…)

A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, legbelső fiókját kihúzva, abban kotorász. (…) A fiókban szép rendetlenséggel volt begyömöszölve egy rakás iskolai könyv és füzet. (…) Volt ott … tudniillik egy Csokonai Mihályról szóló könyv, amelyet harminc kajcárért vett az antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte az egész múlt évet ez a könyv, s ő akkor még nem lévén bentlakos, ahányszor iskolába jött, mindig odapillantott a kirakatba, hogy megvan-e még ez a könyv. Ez ugyan kissé túlzás, hogy az egész évben, mert csak úgy májusban fedezte fel, vagyis az év végén már…

De csak nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt, hogy meg kellett volna venni.

No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap eszébe jutott a könyv, hogy vajon ott van-e még a kirakatban, vagy már megvette valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé a vonaton, s kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy vajon istenem, megvan-e még a Csokonai?

Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium második emeletén a 19. számú cőtusban, ahol a legutolsó ágyat kapta, azt, amelyik külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy lévén a szobában, három-három egymással szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben az ajtó kisebb falán (…). Nagyon szerette, hogy nincs a többiek közé bedugva, hanem neki magának egészen külön fészke van. Szóval az első délután leszaladt Harmathy boltja elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott volt a Csokonai. Szép rózsaszínű fedele egy kicsit megfakult a délutáni naptól, és sok por telepedett rá, de a fő, hogy megvolt s ott volt.

Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje bele.

Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé, s megnézte, megvan-e még.

Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt látta, éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot, s ő messziről s remegve leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni.

Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni, magas oszlopba rakta, s behordta őket a kirakatból.

Nem várhatta végig mit csinál, mert máris csengettek az első órához,, ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a kirakat, s tollseprővel kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot.

Ő csak odapillantott, azzal megfordult, s ugyanolyan gyorsan vágtatott vissza a kollégium udvarára.

Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, hogy mi történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. Talán jött egy gazdag ember, meglátta a kirakatot, s azt mondta: ezt mind megveszem.

            Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit nagyon szeretett, s csak néhány nap múlva mert a kirakat felé menni. Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a kirakat, éspedig olyanokkal, amelyeket ő még sohasem látott. (…)

Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba, s a rábámuló segédnek azt mondta, hogy: „kérem szépen a kirakatban láttam egy könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni.”

Úgy futott el a könyvvel, mint egy kis kutya, ha jó falatot vetnek neki. … de ha valami igen jót kap, akkor elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést, s visszakéri a gazda…       

 

(Móricz Zsigmond)

Iskola a pusztán

Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától való, hol pedig szikes. (…)

Az iskola udvara is ezzel volt kitapasztva, száraz időben kemény és egyenletes, esőben csúszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a méhes, az ól, a virágoskert, tovább a földecske, amely kukoricácskát és búzácskát terem, valamint a cirokot is, amely seprűnek igen alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, amelyhez a fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. Az útra forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött, s a jegenyefák, akácok, meghajlítják előtte koronájukat.

Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe. (…)

Nem az, ami a városi, sem nem az, ami a falusi, hanem ez egy egészen elütő valami. (…) A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a földből kell tudományt szerezni, nem könyvből. A nagyobbacska a ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és malacot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok megszűnnek, mikor megjön a borongós idejével az ősz, és csatakos lesz az avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor újra rügyet vet a faág, a gólyák hazatérnek külföldi útjukról.

Egy terem van csak, amelyikben tanítanak, mert minden osztály egyetlen tanító alatt áll. (…) Kora reggel indul meg már a tanyákból az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, amiben a könyve, irkája meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig, és télen a mezőségek kutyái mérgesebbek.

A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, amit az iskoláig tesznek, harc a kultúráért. Amiként a szüleik egész élete harc az életért, harc a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, akik meg akarják rontani az Isten adományát. (…) Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon keresztül mennek, ki-ki olyan ruhában, amilyen éppen van. (…) Nem mindenkinek telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a télikabátot valamely kendő képviseli (…). Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló délutánban a gyerek a hómezőknek, s megy, megy, mígnem hazaér, hogy holnap megint jöjjön. (…) A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, amit ezek az apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában tanulhassanak. (…)

Nem kell gondolni, hogy valami elhagyott helyek ezek az iskolák… A dolgozatokon, amiket büszkén mutogat föl az arra járóknak a tanító, elcsodálkozik, aki látja. (…) Hát az irkák! Hát a hímzések! A Jutkák, Pannik s Tecák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát, s a kis barna kezek öltögetése nyomán cifrábbnál cifrább virágok fakadnak a vásznon.

A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az legyen, ami az apja. Azelőtt azt tartották, csak annyit kell tudnia, hogy ha vesz vagy elad, a vásárban be ne csaphassák. Ma jónevű ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, akik így a hóban másztak az iskolába odakint az alapvető tudományokért. (…)

Minden változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, ami annak előtte volt. A haja megőszült, az arca piros, de ráncokat vet, a szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és a vidámsága a régi maradt. (…) A puszta jövendő emberei szótlan hallgatják, amint beszéli:

− Következik a negyedik művelet: az összeadás…

Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon, a nagy némaságban a határ aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a kerek világon, mint éppen csak a negyedik művelet, vagyis az összeadás, melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta közepén.

 

 

(Tömörkény István)

Március 15.

Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes fordulópontot képez: „március 15-ére (1848)”.

Nem jött ez előkészítetlenül: a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta har­coltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt döntve, az ítélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, amikbe ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kínálva voltak… (…)

Ekkor kitört a párizsi forradalom. A francia nemzet összetörte a trónt. A magyar országgyűlésen heves beszédeket tartottak. Azonban Po­zsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett Pestről…

Volt egy társulati helye a szabadelvű intelligenciának, a „pesti kör”, ott lett fogalmazva a „tizenkét pesti pont”. Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. (…)

Eközben kitört a bécsi forradalom. Bécs utcái visszhangzottak a „szabadság" jelszavától, és festve voltak az érte elesett hősöknek vérétől. (…)

Nem kérvényezünk többet az országgyűléshez, ez süket! Kiáltsunk a nem­zethez; az meghallja.

Ekkor írta meg a „Talpra magyar”-t.

Korán reggel, még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban: Petőfi, Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula és én. Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. Amíg én azzal elké­szültem, afölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz. (…)

A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utcára. (...)

A többit … tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina, milyen szónoklatot tartottunk a piacon.

De nem elég a beszéd; tenni is kell valamit.

Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.

A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez meg a „Talpra ma­gyar”-t kinyomatjuk cenzori engedelem nélkül. (…)

A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyom­tatni nem volt szabad. Magunk gyűrkőztünk neki, és dolgoztunk a kézi saj­tón…

Amíg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, azalatt az én feladatom volt a Hatvani utcát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tarta­ni. (…)

Eközben elkezdett esni az eső, ez a legreakcionáriusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az egész ut­ca megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.

− Ej, urak! – mennydörögtem én onnan az utcai szegletkőrül. – Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt húztok fel, hátha nemsokára golyók fognak hulla­ni, az ellen mit feszítetek ki?

Erre a bíztatásra minden esernyő egyszerre összecsukódott, a hallgatóság ott maradt.

Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, ha­nem hölgyek is.(…)

Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek.

Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. (…)

Azt a jelenetet – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva. „Szabadság! Szabadság!” Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdőbetűje az evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papírlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent tudás fájának legel­ső gyümölcse. – Minő tombolás támadt, mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kap­kodták! (…)

A kezdőbetű tehát le volt írva.

(Jókai Mór)

Сторінка 1 з 16
 
Виктор Новосад на сервере Стихи.ру
загрузка...
« Освітній портал »   2013 р.