загрузка...

Móricz Zsigmond

 

A Nyugatban, nem sokkal a folyóirat indulása után, megjelent egy addig ismeretlen újságíró neve alatt a század talán legemlékezetesebb novellája, a Hét krajcár. Móricz Zsigmond írta, s az érkezőt Ady üdvözölte nyilvánosan is. Ettől kezdve a két név elválaszthatatlan lett. (…)az irodalmi népiség megújítója s ugyanakkora novellát mint  műfajt ő teljesíti ki – ugyancsak a népiség szellemében – világirodalmi rangon. Életműve, méretét tekintve is, egyike a legnagyobb magyarprózai teljesítményeknek. Irodalompolitikai szerepe pedig … Ady halála után nemzedékek sorsára volt óriási befolyással; egy jelentős irodalmi irányzat bomlott ki a harmincas években az ő példája nyomán.

Tiszacsécsén született, félig-meddig paraszti családban. Apja kisvállalkozóként próbált kiemelkedni a szegénysorból, édesanyja viszont papi családban nőtt fel. A kis Móricz gyermekkorában megismerte a falusi szegényparaszti világot s ugyanakkor igen jó hírű iskolában tanult, papnak, majd jogásznak készült. Nehezen találta meg tehetsége kifejezési formáit. Sok mindent megpróbált – főleg az újságírást -, mielőtt az emlékezetes novellával egyszerre feltűnik. Érthető, hogy a paraszti élet és általában a vidék helyzetének problémái foglalkoztatják, s nemcsak azért, mert élményei elsősorban ezekhez a témákhoz kötik, hanem a századelő hangulata miatt is. A már említett népiség – főleg Gárdonyi és Tömörkény művei nyomán – hatni kezdett az irodalmi berkekben is. A hol idilli, hol lírai ábrázolásban megjelenített falusi valóság mögött az életben hatalmas dráma feszült. A paraszti valóságból írónk a drámaiságot érezte meg először, s mint ahogy Ady a lírában, ő a prózábana maga belső nyugtalanságát ugyancsak felfokozott, túlhevített kifejezésmóddal érzékeltette. (…)

Sárarany című, első nagyobb szabású műve a stílusújdonsága mellett a szegényparaszti világ, a nagybirtok árnyékában tengődő falu – annak egyes életmotívumait különösen kinagyító s részben még a naturalizmus stíluseszközeivel készített – rajza. (…) Móricz a társadalmi ellentétek gyökeréig ásott le, hogy megmutathassa az ország bajainak igazi okát, és épp ezért volt kénytelen a valóság nehezebb, izgatóbb színeit vagy épp a levegő valóságos forróságának, fülledtségének fokát érzékeltetni. Perspektívát, távlatot keresett a társadalmi haladásnak, s bemutatta, milyen kisszerű, provinciális erők képesek ezt megakadályozni. Erről szól következő regénye, Az Isten háta mögött is, de már nem falusi, hanem kisvárosi környezetben. A realista író a kritikus szemével vizsgálja az életet, s ez a tudatosság nála természetes módon emeli ki vagy nagyítja meg a valóság egy-egy részletét, hogy a művész célja ezeken keresztül még világosabban kitűnjön. Első korszakának művészileg legjobb regénye, A fáklya, különösen kiélezi a jobbra törő ember és a magyar valóság kegyetlen viszonyai közt feszülő konfliktust. A nagy célokkal és reményekkel falura induló fiatal református pap tragikus vergődése, végül elfásulása érzékelteti a magyar vidék helyzetét a századfordulón, s általában céloz az országos bajokra is. (…)

Első világháborús élményei – a frontra is kimegy tapasztalatokat szerezni – megrendítik, és ezért is csatlakozik lelkesen először az őszirózsás polgári forradalomhoz, majd a Tanácsköztársasághoz; az utóbbitól remélve a parasztság s általában a magyar szegénység problémáinak megoldását. (…) A Tanácsköztársaság bukása nehéz válságba sodorja. Ekkor fordul a gyermekkor felé, hogy a Légy jó mindhalálig című gyönyörű regényében a gyerek vergődését a komisz felnőttek világában úgy írja meg, mint kora szegényeinek sorsát is finoman szimbolizáló példázatot. (…)

Móricz azonban sohasem tudott lemondani nagy írói szenvedélyéről: a társadalomábrázolásról. A húszas évek közepétől a századelőt olyannyira jellemző dzsentri – amely a húszas években újra nagyobb szerephez jut – s a dzsentrivilág … izgatja. Ezt írja meg a Kivilágos kivirradtigban. S még nagyobb erővel ábrázolja a dzsentri tragikumát az Úri muri hősének, Szakhmáry Zoltánnak sorsában… Mint ahogy … megoldhatatlan feladatok elé állítják a Rokonok című regény hősét. (…) Történelmi párhuzamokat keres, hogy a magyarság jövendő sorskérdéseire valahogy választ találjon. Hatalmas regénytrilógiája, az Erdély, több mint másfél évtizedik íródott… (…)

Teljes életműve ismeretében ma már tudjuk, hogy az egész ország gyűjtőterülete volt. A nap huszonnégy órája a munkaideje. (…)

Mindent másokért tett, minden jót és szépet. Hogy milyen önzetlen volt, hatalmas életműve mutatja.

 

 

(Simon István)

Опубліковано в Угорська мова

Az ember tragédiája

            Irodalmunk egyedülálló gyöngyszeme, Az ember tragédiája, ez a különös, elgondolkodtató történetfilozófiai alkotás, amely ... mégis évtizedeken át ez lett egyik legtöbbször bemutatott, nagysikerű, rengeteg nézőt foglalkoztató színdarabunk. ... A nézőközönség soha nem unta meg a 15 színen át újra meg újra feltörő elvont gondolatok, eszmefuttatások áradatát. Igaz, a gyorsan változó jelenetek sokszínűsége is hozzájárult a figyelem állandó ébrentartásához.

A mű megalkotója, Madách Imre 1823-ban, ugyanabban az évben született, mint Petőfi Sándor, sőt még ugyanabban a hónapban is. Kettőjük, Petőfi és Madách nagy műve elválaszthatatlan a múlt század magyar történelmének legemlékezetesebb szakaszától, 48/49 forradalmától, és az azt követő szabadságharctól. Madách ugyan 1859/60-ban írta meg a tragédiát, tíz évvel azután, hogy Petőfi ott esett már el a harc mezején, a segesvári csatatéren.

Könnyű lenne kimutatnunk, hogyan készítették elő mind Madách életének, mind az egykorú magyar történetnek jelentős eseményei Az ember tragédiája alapvető gondolatait. Madách műve egyben a magyar tragédia visszhangja is volt. (...)

Madách Ádámjának meg-megújuló harcai, egyre magasabbra törő ideáljai – és egyben ezeknek sorozatos kudarca – valóban az egész emberiség történelmét mutatják be, úgy ahogy ezt a gondolkozó és elfogulatlanul ítélő ember akarva, nem akarva látni kénytelen. Nem kétséges, hogy a mű terve szerint az egymásra következő színek emelkedő tendenciát mutatnak. Ádám nemcsak kiábrándul ideáljaiból, mire egy-egy szín végére ér, amikor újra meg újra be kell látnia, hogy nem valósult meg az, amiért vállalta a küzdelmet, hanem ugyanakkor mintha színről színre egyre tisztultabb, jobban látszó célokért indulna harcba. Ebben jut kifejezésre a haladás, a tökéletesedés gondolata.

A tragédia ebből a szempontból az lehet …, hogy Ádámnak vissza kell riadnia attól a szándékától, amely elválasztja az eszmék elgondolását megvalósulásuktól. (…)

            Aki megízlelte a tudást, abban rögtön fölébred a több-tudás kínzó szomjúsága is. Mint Ádám a 3. színben követeli:

 

            Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,

            Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

 

Lucifernek pedig újra igaza lesz, amikor megjegyzi:

 

            Keserves lesz még egykor e tudásod,

            S tudatlanságért fogsz epekedni vissza.

 

            (…) Megbánta már, hogy megtudta jövőbe vetett pillantása során azt is, mi lehet majd egykor a Föld és ezzel együtt az ember sorsa. Ezt már jobb volna nem tudni, vagy elfelejteni, mint Lucifer mondta.

             A tudás tehát, amiért az ember föladta korábbi igénytelen belenyugvását a puszta, öntudatlan létbe, egyrészt kielégítetlen: minden, amit megtudunk, csak arra jó, hogy rájöjjünk, milyen végtelenül sok az, amit még nem tudunk… (…)

            Madách az emberiség egészét a bibliai első ember, Ádám alakjában foglalja össze. Ő az örökké küzdő ember, aki ifjan kezdi el útját a történelem legjellemzőbbnek tartott korszakain át a jelen és a jövő felé, hogy mint aggastyán fejezze be ezt az utat a kihűlő Földön az eszkimók jégvilágában.

            Az utolsó előtti próbálkozás Ádám múltat és jövőt áttekintő álmában, mielőtt találkoznék a pusztuló embert bemutató nyomorult eszkimóval, kísérlet a Föld elhagyására, űrrepülés. (…) El akarván hagyni a Földet – bár ez nem sikerül neki – fölismert két nagyon lényeges dolgot. Egyrészt rájött arra: az ember célja a küzdés maga. Nem az a lényeges, hogy elérjük-e a kitűzött célt, hanem az, hogy elszántan törünk a végtelenbe vesző cél felé. – Másrészt egyértelműen megfogalmazza Ádám azt a gondolatot is: ne ejtsen kétségbe az, hogy az embernek a történelem során már sokszor meg kellett tagadnia korábbi eszméit, és a korábbival homlokegyenest ellenkezőért kellett küzdeni. (…)

            A hideg értelem, Lucifer mellett állandó kísérője Ádámnak az érzelem is, Éva alakjában. Éva az ember számára mint a szerelem és a költészet forrása és tárgya, egyben vigasztalás is… (…)

            Ha élni és tökéletesedni     akar az ember a kitűzött, de végtelenbe vesző, … csak közelíthető cél felé, akkor hallgatnia kell arra az „égi szózatra” is, …ami egyedül tartja életben az embert. Ezért mondja az Úr: „küzdj és bízva bízzál”.

 

 

(Szabó Árpád)

Опубліковано в Угорська мова

A Csokonai-könyv

A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elől-hátul, mindenfelől rendkívül imponál … (…)

A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, legbelső fiókját kihúzva, abban kotorász. (…) A fiókban szép rendetlenséggel volt begyömöszölve egy rakás iskolai könyv és füzet. (…) Volt ott … tudniillik egy Csokonai Mihályról szóló könyv, amelyet harminc kajcárért vett az antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte az egész múlt évet ez a könyv, s ő akkor még nem lévén bentlakos, ahányszor iskolába jött, mindig odapillantott a kirakatba, hogy megvan-e még ez a könyv. Ez ugyan kissé túlzás, hogy az egész évben, mert csak úgy májusban fedezte fel, vagyis az év végén már…

De csak nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt, hogy meg kellett volna venni.

No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap eszébe jutott a könyv, hogy vajon ott van-e még a kirakatban, vagy már megvette valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé a vonaton, s kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy vajon istenem, megvan-e még a Csokonai?

Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium második emeletén a 19. számú cőtusban, ahol a legutolsó ágyat kapta, azt, amelyik külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy lévén a szobában, három-három egymással szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben az ajtó kisebb falán (…). Nagyon szerette, hogy nincs a többiek közé bedugva, hanem neki magának egészen külön fészke van. Szóval az első délután leszaladt Harmathy boltja elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott volt a Csokonai. Szép rózsaszínű fedele egy kicsit megfakult a délutáni naptól, és sok por telepedett rá, de a fő, hogy megvolt s ott volt.

Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje bele.

Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé, s megnézte, megvan-e még.

Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt látta, éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot, s ő messziről s remegve leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni.

Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni, magas oszlopba rakta, s behordta őket a kirakatból.

Nem várhatta végig mit csinál, mert máris csengettek az első órához,, ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a kirakat, s tollseprővel kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot.

Ő csak odapillantott, azzal megfordult, s ugyanolyan gyorsan vágtatott vissza a kollégium udvarára.

Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, hogy mi történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. Talán jött egy gazdag ember, meglátta a kirakatot, s azt mondta: ezt mind megveszem.

            Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit nagyon szeretett, s csak néhány nap múlva mert a kirakat felé menni. Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a kirakat, éspedig olyanokkal, amelyeket ő még sohasem látott. (…)

Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba, s a rábámuló segédnek azt mondta, hogy: „kérem szépen a kirakatban láttam egy könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni.”

Úgy futott el a könyvvel, mint egy kis kutya, ha jó falatot vetnek neki. … de ha valami igen jót kap, akkor elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést, s visszakéri a gazda…       

 

(Móricz Zsigmond)

Опубліковано в Угорська мова

Iskola a pusztán

Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától való, hol pedig szikes. (…)

Az iskola udvara is ezzel volt kitapasztva, száraz időben kemény és egyenletes, esőben csúszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a méhes, az ól, a virágoskert, tovább a földecske, amely kukoricácskát és búzácskát terem, valamint a cirokot is, amely seprűnek igen alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, amelyhez a fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. Az útra forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött, s a jegenyefák, akácok, meghajlítják előtte koronájukat.

Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe. (…)

Nem az, ami a városi, sem nem az, ami a falusi, hanem ez egy egészen elütő valami. (…) A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a földből kell tudományt szerezni, nem könyvből. A nagyobbacska a ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és malacot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok megszűnnek, mikor megjön a borongós idejével az ősz, és csatakos lesz az avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor újra rügyet vet a faág, a gólyák hazatérnek külföldi útjukról.

Egy terem van csak, amelyikben tanítanak, mert minden osztály egyetlen tanító alatt áll. (…) Kora reggel indul meg már a tanyákból az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, amiben a könyve, irkája meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig, és télen a mezőségek kutyái mérgesebbek.

A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, amit az iskoláig tesznek, harc a kultúráért. Amiként a szüleik egész élete harc az életért, harc a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, akik meg akarják rontani az Isten adományát. (…) Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon keresztül mennek, ki-ki olyan ruhában, amilyen éppen van. (…) Nem mindenkinek telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a télikabátot valamely kendő képviseli (…). Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló délutánban a gyerek a hómezőknek, s megy, megy, mígnem hazaér, hogy holnap megint jöjjön. (…) A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, amit ezek az apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában tanulhassanak. (…)

Nem kell gondolni, hogy valami elhagyott helyek ezek az iskolák… A dolgozatokon, amiket büszkén mutogat föl az arra járóknak a tanító, elcsodálkozik, aki látja. (…) Hát az irkák! Hát a hímzések! A Jutkák, Pannik s Tecák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát, s a kis barna kezek öltögetése nyomán cifrábbnál cifrább virágok fakadnak a vásznon.

A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az legyen, ami az apja. Azelőtt azt tartották, csak annyit kell tudnia, hogy ha vesz vagy elad, a vásárban be ne csaphassák. Ma jónevű ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, akik így a hóban másztak az iskolába odakint az alapvető tudományokért. (…)

Minden változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, ami annak előtte volt. A haja megőszült, az arca piros, de ráncokat vet, a szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és a vidámsága a régi maradt. (…) A puszta jövendő emberei szótlan hallgatják, amint beszéli:

− Következik a negyedik művelet: az összeadás…

Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon, a nagy némaságban a határ aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a kerek világon, mint éppen csak a negyedik művelet, vagyis az összeadás, melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta közepén.

 

 

(Tömörkény István)

Опубліковано в Угорська мова

Március 15.

Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes fordulópontot képez: „március 15-ére (1848)”.

Nem jött ez előkészítetlenül: a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta har­coltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt döntve, az ítélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, amikbe ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kínálva voltak… (…)

Ekkor kitört a párizsi forradalom. A francia nemzet összetörte a trónt. A magyar országgyűlésen heves beszédeket tartottak. Azonban Po­zsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett Pestről…

Volt egy társulati helye a szabadelvű intelligenciának, a „pesti kör”, ott lett fogalmazva a „tizenkét pesti pont”. Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. (…)

Eközben kitört a bécsi forradalom. Bécs utcái visszhangzottak a „szabadság" jelszavától, és festve voltak az érte elesett hősöknek vérétől. (…)

Nem kérvényezünk többet az országgyűléshez, ez süket! Kiáltsunk a nem­zethez; az meghallja.

Ekkor írta meg a „Talpra magyar”-t.

Korán reggel, még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban: Petőfi, Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula és én. Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. Amíg én azzal elké­szültem, afölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz. (…)

A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utcára. (...)

A többit … tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina, milyen szónoklatot tartottunk a piacon.

De nem elég a beszéd; tenni is kell valamit.

Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.

A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez meg a „Talpra ma­gyar”-t kinyomatjuk cenzori engedelem nélkül. (…)

A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyom­tatni nem volt szabad. Magunk gyűrkőztünk neki, és dolgoztunk a kézi saj­tón…

Amíg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, azalatt az én feladatom volt a Hatvani utcát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tarta­ni. (…)

Eközben elkezdett esni az eső, ez a legreakcionáriusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az egész ut­ca megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.

− Ej, urak! – mennydörögtem én onnan az utcai szegletkőrül. – Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt húztok fel, hátha nemsokára golyók fognak hulla­ni, az ellen mit feszítetek ki?

Erre a bíztatásra minden esernyő egyszerre összecsukódott, a hallgatóság ott maradt.

Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, ha­nem hölgyek is.(…)

Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek.

Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. (…)

Azt a jelenetet – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva. „Szabadság! Szabadság!” Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdőbetűje az evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papírlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent tudás fájának legel­ső gyümölcse. – Minő tombolás támadt, mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kap­kodták! (…)

A kezdőbetű tehát le volt írva.

(Jókai Mór)

Опубліковано в Угорська мова

Illyés Gyula

            Ha fölszólítást kapnék, az utókortól, kíséreljem meg Illyés Gyulát egyetlen jelkép vagy egyetlen címer sugárzó világításába odaállítani, belebuknék. Semmilyen költői hasonlattal sem tudnám magamat kivágni, mert Illyést ott lehet igazán bemutatni, ahol éppen van. Jelenléte már önmagában is eszme, örökös kihívás, percről percre megismétlő szembesítése embernek és világnak. Háttér gyanánt odaképzelhetem mögé Rácegres-pusztát ököristállóival, béreseivel, odaképzelhetem New York forgatagát, felhőkarcolóit, magasvasútját, Párizst, vagy az óceánt. Otthonosan láthatom Európa bármelyik hangversenytermében vagy akadémiáján és bármelyik falusi kovácsműhelyben. Környezete változhat, de alakja soha. Nyilván ismer valamilyen egyszerű titkot, hogy sértetlenül léphet át egyik közegből a másikba: tűzből a vízbe, parasztbútorokkal berendezett tihanyi présházból Eluard szürrealista látomásai közé; Pascal vagy Camus világából hazatérve a hajdani cselédrokonok, juhász-leszármazottak „mozgó világába”. (…)

            Vita helyett próbáljuk meg együtt megismerni az illyési világ természetrajzát – magunkét gazdagíthatjuk általa. Ő is így gazdagodott folyton másokétól. Talán azért nem idegen sehol a földön, mert mindenütt talál okulnivalót, végeznivalót, jóvátenni valót. Akár egy parasztházban, akár egy béketárgyalási teremben. S mindenütt azt keresi, mitől lehetne otthonosabbá tenni az emberi világot, most, azonnal. (…)

            1938-ban Franciaországba utazik, s úti olvasmányul Zrínyi írásait viszi magával. Megdöbben, hogy Zrínyi mennyire időszerű. Gondjai, tanácsai változatlanul érvényesek. Személye nem költözött át egy tisztességesen megőszült legendába, szinte a szomszédból beszél. A magyarázat Illyés szerint egyszerű: a magyarság körülményei alig változtak, s a nemzet helyzete s így lelki magatartása századokon át csaknem ugyanaz. (…)

            Költészetünk alapszólama, mely a történelmi magyarság sorsának a mottója is lehetne, századokig ebbe a mondatba sűrűsödött össze: „ …s nem lelé honját a hazában.” Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty s Ady után Illyés is tovább üvölthette volna ezt a fájdalmas igazságot, de ehelyett ezt mondja: „Máskor elmélkedhetünk rajta, kinek a hibája ez, most azt nézzük, mit eredményezett.” Rendet kell rakni a romokban! Egyik kötetének címe is ezt nevezi meg sürgető föladatként. (…)

            „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják…, s valamire való múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”

            Ezek a mondatok már jóval azután íródtak, miután Illyés fölbecsülhetetlen munkát végzett e szóban forgó múlt megteremtésében. Jóval a Puszták népe, az Ifjúság, a Három öreg, a Petőfi, a Rend a romokban, a Magyarok megjelenése után. Ettől van még külön is aranyfedezetük. (…)

             A láthatatlan színpadon ugyanis ő az egyik főhős, aki legtisztábban megértette Ady „világok omlásáról” szóló jóslatait, ugyanakkor azt is, hogy neki ezt végig kell élnie. Neki és másoknak is. Hogyan? s miképp? ifjú korától kezdve erre kereste a magyarázatokat…

            Leggyakrabban, sajnos, ezt vonják némelyek kétségbe. Ellentmondást éreznek a fiatalkori művek s a mostaniak között. Cáfolhatatlan példával szeretnék Illyés mellett bizonyítani. A Puszták népét ugyanaz a kéz írta, s ugyanaz a szenvedély hitelesítette, mint a húsz évvel később írt Bartók-verset, a Fáklyalángot vagy a Kegyencet. Mert ahogyan a Puszták népében egy nemzet alatt élő réteg életét, sorsát emeli történelmivé, a Bartók-versben egy lefojtott nemzeti közérzetet hoz a fölszínre, ugyancsak történelmi érvénnyel. (…)

            Illyés győzelme éppen az, hogy az ellentmondásokat – szinte szemünk láttára – művein belül győzi le. Ezáltal fölszabadít.

 

 

           

(Csoóri Sándor)
Опубліковано в Угорська мова

Radnóti szülőháza

 Elég volt megtudnom e tényt, s a tegnapi közömbös épület szinte szemem láttára átalakult. Kilépett az ismeretlenség homályából; egyénisége lett és legendája. A márványtáblát takaró lepellel együtt lerántották róla a szürkeség álarcát is.

Nem tudom, ki hogyan s miként, de én haraggal fordulok el, ha zajos szónokok méltatják a költőket. (…) Amennyire visszataszít ez, olyan mértékben meghat, ha egyszerűen és póztalanul megjelölnek egy házat, egy szobát, hogy itt született, vagy itt dolgozott ez és ez a költő, ez és ez a tudós. (…)

Furcsa ez a ház. Az első odapillantásra egyetlen külsőséges jegy sem teszi emlékezetessé. De ahogy közelebbről megnézem, elővillannak feledhetetlen stigmái: a golyó és a szilánkok ütötte sebhelyek, melyeket a második világháború hagyott rajta emlékeztetőül. A golyók nyomait látva, hiába próbálnék másra gondolni, csak az Erőltetett menet költőjére gondolhatok.

Itt jött világra, s rögtön két halottat hagyott maga mögött. Anyját és ikertestvérét. Félelmetes kezdet! A maga pőreségében beillenék egy sorstragédia nyitányának is. Micsoda alvilági fintora a létnek! Micsoda fölháborító baleset! Egy életre szóló megrendülést jelentett a költőnek. De mennyivel iszonyúbb ennél, hogy végül őt, ki két halottat cipelt testében és gondolataiban, puskavégre fogták, és szakszerűen leterítették! (…)

A Radnóti-életmű, lehetőségeit tekintve, töredék maradt. De töredék maradhat-e az, ami nem anyagszerű benne, és nem forma: az erkölcsi nagyság? Sok költőt ismerünk, aki Baudelaire, Ady vagy Szabó Lőrinc módjára egyenrangú vetélytársként hadakozik versben a halállal, amely mint a fekete özönvíz, valahonnan már hömpölyög felénk. Radnótinak nem ez az eredendő félelem méltósága adatott meg; neki nem ezt az ősi mozdulattal arcba dobott kesztyűt kellett fölemelnie, ennél sokkal mocskosabbat …

A megsemmisülésben a véletlenszerűség és a kiszámíthatatlanság is megalázó, de sokkal megalázóbb a vonatok pontosságával érkező vég, a matematikailag is kiszámítható pusztulás.

„Járkálj csak, halálraítélt!” – ezt írta a harmincas évek közepén, s utána szinte mindegyik versében erről beszél, hol az elégiák hangján, hol a lázadásén. A közbeeső versek azonban megrendítő életszeretetről és tisztaságról vallanak.

 

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,

S te hószín öntudat, maradj velem…

 

Úgy hangzik ez, mint az imádság. Pedig nem az. A tisztelni való önfegyelem szavai ezek. Mágikus ráolvasás a széthullni készülő testre és lélekre.

Néhány esztendővel ezelőtt verseit elemezgettem, s feltűnt, hogy városok omlása és repülőgépek haláltánca közben is milyen pontosan fogalmaz, sőt még inkább az, hogy milyen szépen ír. Költőket küldenek halálba Európa minden táján. Radnóti meggyászolja őket, közben egyetlen jelzője sem hisztérikus. S talán még ennél is jobban meglepett, hogy a háborúról írt látomásaiban sem veszti el gyönyörűségét és csodáját a föld. Nem veszítik el érzéki szépségüket a tárgyak, a fák, a színek. Hiába lépked itt lenn a Félelmetes angyal, hiába fedné be szárnyával a világot, ha másként nem, hát emlékként kivillognak a szárnyas fák, a meglebbenő esők, szöcskék és szelíd tanyák. (…) A külvilágban lévő zűrzavar átszűrve a költészet közegén, verseiben renddé válik. Az égre írj, ha minden összetört! Mi ez, ha nem a legvégső fegyelem és kötelesség hirdetése. A haláltól fél méternyi távolságra is tiszteletben tartja a verset. Mintha a vers lenne a világ egyetlen óvóhelye, amelyben átvészelheti a lélek a golyók és a gonoszság sáskajárását. Versbe kell elrejteni követ és rózsát, halat és álmokat, hogy a vész elmúltával újra élhessen az ember.

(…) Az Erőltetett menet költője nem tudta elfogadni az utolsó percben sem a lealjasult élet legvégső absztrakcióját: a halált. Egyre gyakrabban hallom, a hallhatják mások is a visszhangot:

 

Kiálts rám! s fölkelek!

 

 

 

(Csoóri Sándor)

 

Опубліковано в Угорська мова

Az ősi dal és a múlt

Sokan kiemelték már népünk gondolkodásmódjának rokonságát a keleti gondolatvilággal. (…) őseink keletről jöttek, és így nyelvünk, népi zenénk, népművészetünk és gondolkozásunk sok eleme kétségtelenül őrzi keleti származásunk emlékét. Büszkék is vagyunk erre az örökségre. De ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a magyarság hosszú, ezeregyszáz éves történelme során az európai népek között rengeteget tanult új környezetében. Nyelvünk, ugyanúgy mint gondolkodásunk is gazdagodott nyugati elemekkel. A magyar kutúra keleti és nyugati elemek szerves egybefonódása. Ez az egybefonódás azonban harcok árán jött létre. Gondoljunk csak arra, mit írt erről egyik közismert versében Ady Endre.

 

            Verecke híres útján jöttem én,

            Fülembe még ősmagyar dal rivall.

            Szabad-e Dévénynél betörnöm

            Új időknek új dalaival?

 

„Verecke híres útjáról” beszél Ady, mert a keleti Beszkidek hágóján átvezető úton, a Vereckei szoroson keresztül vezette a krónika szerint honfoglaló népét Árpád fejedelem az új hazába. Büszkén vallja magát Ady a honfoglalók, a Verecke híres útján jöttek utódjának. De ugyanakkor nem véletlen az sem, hogyan írja körül azt a művészetet (költészetet), amelyet ezektől az ősmagyaroktól örökölt: „Fülembe még ősmagyar dal rivall.” – Így valahogy értékelte az ősmagyar költészetet már 1855-ben Arany János is. Aki előrebocsátotta ugyan:

 

            Itt ősi dal zeng bújdosó Csabárul,

            Bús vigalomban a szív öble fájul.

 

A Keletről örökölt ősi dal helyett Ady Nyugatról – Dévénynél – akar betörni „új időknek új dalaival”. Dévénynél éri el a Nyugatról érkező Duna a Kárpát-medencét.

            Az újnak és a réginek az összeütközését Ady azzal érzékelteti, hogy emlékeztet Vazul sorsára – bár Vazul esete éppen megfordítva példázza az újnak és a hagyományosnak az összecsapását. (…) Ady viszont, mint az új, az „énekes Vazul”, azt hirdeti magáról, még ha forró ólmot öntenének is a fülébe, hogy ne hallja  az élet új dalát, mégis az ő dala lesz a győztes.

            Az előbb idézett Ady-vers büszkén hirdette nemcsak az „új idők új dalainak” győzelmét az „ősmagyar dallal” szemben, hanem azt is, hogy az új egyszersmind magyar is. (…)

            A történelmi múlt vállalása – még ha ez részben tévedés vagy előítélet is – döntő jelentőségű a nemzet élete szempontjából. Kölcsey erről így ír Mohács című visszaemlékezésében:

            „A nemzet élete olyan, mint az egyes emberé. Mind a kettőt az életet átfogó emlékezet teszi egésszé, napról napra gazdagabbá. Töröld ki a lélekből a ragyogó színeket, s ezzel már meg is halt az élet. Minden nemzet, amely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kezdődjék ezután: az a régi többé nem lészen…”

            Mit ért Kölcsey az „elmúlt kor emlékezetén”…? (…) A hagyomány nyilván azzal kezdődött, hogy egyszer, valamikor régen olyanok, akik még közelállónak érezték magukat – , vagy csak gondolták ezt magukról megtörtént eseményekkel kapcsolatban – elmondták, megfogalmazták ezeket. Ezt a későbbi nemzedékek sorra átvették az előttük járóktól, s azáltal, hogy ők is elmondták, tovább is alakították a hagyományt. (…) Lényeges alkotó eleme a nemzet életének a hagyomány, nem azért, mintha ez minden részletében történelmi valóság volna, hanem azért, mert a hagyományban az egymásra következő generációk ideáljai fogalmazódnak meg. Olyan  ideális képet ad magáról a nemzet mint közösség a hagyományban, amilyennek magát ismeri, vagy amilyen lenni akar. Ebben áll a történeti hagyomány nemzetnevelő értéke. (…)

            A Mohácsból vett Kölcsey-idézet tehát tartalmában történetfilozófia, bár nem történettudomány. Találó is ennek a történetfilozófiának az az elgondolása, hogy a nemzeti hagyomány – függetlenül attól, mit tart erről a történettudomány – szellemi érték.

 

 

(Szabó Árpád)

Опубліковано в Угорська мова

Ady Endre és az irodalom forradalma

A Nyugat lelke, motorja az első évtizedben Ady Endre lett (...). Ady nélkül nincs irodalmi forradalom, amely pedig a század első két évtizedében a társadalmi forradalom élesztője, előkészítője volt. Benne futottak össze a századvég még szanaszét ágazó progresszív erővonalai, ő sűrítette az elégedetlenséget lírai forradalommá.

Érmindszenten, a Szilágyságban született kisnemesi parasztcsaládban. Az Erdély és Magyarország között elterülő, Partiumnak nevezett országrész – haladó tradíciói révén – rátarti, büszke magyarrá nevelte már a fiatal diákot, aki a Wesselényiek honából a lázadás szellemét vitte az akkor még álmos-tunya Debrecenbe, ahol jogi tanulmányokat végez, majd újságíró lesz. Jelleme alakulására azonban Nagyvárad lett igazán, már az egész életére is, sorsdöntő hatással. Várad pezsgőbb polgári közszelleme egész kis művésztársaságot verbuvált. Különösen újságírói – akik közt Ady hamarosan kitűnik bátorságával, a politikai életet követni tudó okosságával – és az újságírók mellett a polgári értelmiség művészpártoló tagjai bátorították a haladás erőit. Olyanformán is, mint a fiatal Adyt, aki e más szellemű közegben döbben rá a magyar élet elmaradottságára, elmaradottságunk okaira, elsősorban a félfeudális Magyarország elavult, minden haladást gátló berendezkedésére. Először bátor cikkekben reagál a kor problémáira, melyek aztán később emlékezetes verseiben is megfogalmazódnak. (...)

Párizs akkoriban a haladó művészetek ... világközpontja is. Megismerkedik Ady közelebbről a modern francia lírával, elsősorban Baudelaire, Verlaine költészetével, s általában a forrongó nyugati irodalmi és társadalmi élettel. Fantáziája és ámulata a fény városa iránt mégse csupán az előbbi mesterek felé fordítja a figyelmét, hanem arra a nagy különbségre döbbenti rá, mely a magyar valóság és az ottani között látszik. Párizsból hazatérve ... fedezi fel – saját megfogalmazásával – a szörnyű ellentmondásokkal terhes Magyar Ugart. Döbbenetes erővel jeleníti meg a magyar valóságot a szimbolizmus új stíluseszközeivel. Ez már nem a XIX. század magyar Alföldje. Nem a ménesek nyargaló futását felidéző Petőfi-látvány újrafogalmazása. Lefojtott, robbanni készülő hangulat feszül a sorokban, s kísérteties csönd uralja a vihar előtti, elvadult tájat, mely jelképesen a magyar lelket is kifejezi:

 

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

 

Lehajolok a szent humusig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

 

Párizsban írta még egy részt azoknak a verseknek, melyek Új versek címmel jelent meg 1906 elején, s (...) új korszakot nyitott a magyar irodalom történetében.

Hazatérése után újságíróként dolgozik a Budapesti Naplónál, de tulajdonképpen mindvégig független ember marad, csak írásnak él, állandó közdelemben a pénzzel, s heves támadások keresztüzében a maradi szellemmel. Jelentősebb eseménye lesz életének később a házassága, amikor néhány évvel a Lédával való szakítás után feleségül veszi Boncza Bertát, versei csodálóját, aki viszont a Csinszka-versek hőse lett. A háború lelkileg nagyon meggyötri. Egészsége egyre romlik, s a költő már halálos betegen éri meg a háború végét és az őszirózsás forradalmat, melyre annyira várt, s amely mégsem tudta kielégíteni a várakozását. 1919 januárjában halt meg Budapesten. A forradalmi tömegek kísérték koporsóját a Nemzeti Múzeum csarnokából a Kerepesi temetőbe.

Lírája a XX. század egész magyar irodalmára szinte fölmérhetetlenül nagy hatással volt. Nemcsak új költői nyelvet teremtett, hanem a költő és a világ közti viszony modern értelmezését vitte a köztudatba, a közvéleménybe.

 

 

(Simon István)

Опубліковано в Угорська мова

Radnóti Miklós

A fiatal Radnóti a Nyugat harmadik nemzedékének legelső képviselői között jelentkezett az irodalomban a harmincas évek elején. Hangjából azonban már kezdetben érezni lehetett, hogy törekvései különböznek attól, hogy amit a Nyugatos polgári költészet akkoriban igényelt. Ha nem is volt még biztos, hogy ez a hang hová erősödik, egy dolgot kétségtelenül jelzett: a költő valami újat akar, mert a meglevővel elégedetlen. Első kötetének még szürrealista képei, kemény pattogó mondatai az indulás, a mondanivaló keresésének, a költői világ felfedezésének izgalmát sugározzák. A Pogány köszöntő, az Újmódi pásztorok éneke című köteteiben mintha nem összegező eredményekre törekedne, hanem szétzúzni valamit, hogy új formában, más alakban összerakhassa. (...)

            A háború kitörése után az erősödő fasizmus elviselhetetlen szorítását már saját sorsának alakulása miatt is mindjobban érzi, és keményebbé, tömörebbé, válik költészete. A pusztulás rejtelmes árnyéka egyszerre ráborul, foglalkoztatni kezdi a halál gondolata, hogy ebben a véres korban nem menekülhet ő sem...

            Tud hinni az emberben, a humanizmusban akkor is, amikor a legkeserűbb szavakat kell elmondania koráról.

 

„Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra

s mig balhitekben hitt, s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.”

           

S e vad kényszerképzetek között keresi, kutatja az emberiséghez méltó értelem hordozóját, a jövő emberét. Eclogáiból – amelyek életműve legszebb darabjai – és szerelmi költeményeiből is ez a mély emberség csendül ki, ez teszi olyan feledhetetlenül széppé és maradandóvá sorait.

            Hazaszeretetét gyönyörű versben foglalja össze, a vérző kis országot látva milliók nevében siratja hazáját, amely a lángba borult világban menthetetlenül pusztulásra ítéltetett. Nem nagy szavakkal, hanem az ember szívéhez legközelebb álló emlékek, tárgyak, képek felsorolásával érezteti, hogy mit jelent a haza, az édes ország. A fájdalom, a bűntudat, a szeretet és a féltés ragyogó ötvözete Nem tudhatom című költeménye.

             Radnóti életének utolsó, költőileg a legérettebb s legmegrázóbb szakasza, melyben annyit szenvedett, a háború utolsó hónapjára esik. 1944 nyárelőjén a jugoszláviai Borba hurcolták – szögesdrótok közt éli a meggyötört foglyok sorsát. Megrendítő versek születnek a legnehezebb körülmények között. Az otthontól, hitvestől távol, fájdalmas megnyugvással, felcsillanó reménnyel gondol a hazai tájra, ugyanakkor férfias keménységgel néz szembe sorsával. 1944 őszén a németek a közelgő front elől Nyugatra akarják hajtani. Erőltetett menetben volt kénytelen elgyengült testét vonszolni a szabadság elől, amely mögötte néhány kilométerre lángok között jött. Megrendítő arra gondolni, hogy amíg a vér és a sár mocskolta be a halálba menetelőket, egy sápadt, sovány férfiszívében és ajkán gyönyörű magyar verssorok születtek.

Radnóti életműve egyre élőbb s ahogy korábban ő maga is megjósolta: verseit valóban megértik és szeretik nagyratörő fiak és leányok. Nemcsak kivételes művészi tökéletességükért szeretik verseit, hanem páratlanul kemény emberi tartásáért is, mely örök időkre valóban példa is lehet:

 

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb halál.

.....

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

S árnyékot irna lassan a lassú délelőtt, –

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

 

Az „erőltetett menet” katonai szakkifejezés; legalábbis katonai értelemben szoktuk használni, arra értjük. Radnóti Miklós hasonló című és (...) idézett verse a magyar költészetben más jelentést is adott a jelzős szerkezetű fogalomnak, noha  tartalmában pontosan fedte az eredeti jelentést. A költő 1944 őszén a jugoszláviai lágerből majdnem a Győr megyei Abda község határában megásott tömegsírig gyalog tette meg az utat. A szörnyű menetelés véres stációiként íródtak azok az utolsó, megrendítő versek, melyek Razglednicák címmel ismert meg az utókor.

 

 

            (Simon István)

Опубліковано в Угорська мова
Сторінка 1 з 2
 

Виктор Новосад на сервере Стихи.ру
загрузка...
« Освітній портал »   2013 р.