загрузка...
Угорська мова

Угорська мова (20)

Petőfi költészete

A költészet egyik legfontosabb eleme, eszköze a kép. A költő képekben mondja el azt, amit magáról és a világról meg akar fogalmazni. Hasonlatok, jelképek formájában belső világának képei elevenednek meg.

            De milyen lesz az a vers, amelyben a költő nem belső történéseiről, hanem a világ látható valóságáról szól? Tükrözheti-e a költészet tisztán, a költő lelkének tükrözése nélkül a világot? Sohasem, mert a költő nyelve mindig személyes, árulkodó – elsősorban ebben különbözik a tudományétól.

            Tél van, köd, havazik - mondjuk; általánosabb, egyértelműbb, de sokkal szegényesebb is ez Petőfi verssoránál: „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ...” . Ez a sor hangulatot is kelt, a költő hangulatát ébreszti fel bennünk. A tájleíró versből éppen úgy ráismerünk alkotójára, mint a lírai vallomásból – sőt a hozzáértő a költő életének jellemző szakaszaira is következtethet belőle.

            Lássuk csak, mit tudhatunk meg  A puszta, télen Petőfijéről! A vers mozdulatlan tájat ábrázol, mégis nagyon sok mozgást érzékelünk benne; elevenségét főleg az adja, hogy nagyon sok benne a hasonlat. Feltűnő, hogy jóformán az egész költeményben ilyen egyszerűek és egységesek a hasonlatok.

            Petőfi szemében a pusztát mindenütt emberek vagy embernek látott természeti erők népesítik be: az őszt, a rövidlátó napot, a szeleket, végül az országát vesztett, királyi napot is emberi vonásokkal ruházza fel. Tájleíró versében nem képeket ír le, hanem képeket alkot. Lelkivilágát erős fényként világítja meg ezeknek a hasonlatoknak a közös tartalma.

            A kóborló tekintet mintha csupa összetartozó jelenséget figyelne meg – nem véletlen az, hogy a költő milyen képeket vesz észre, mit válogat ki a világ számtalan látható-hallható jelensége közül. Önmagunkon is megfigyelhetjük, hogy mást veszünk észre környezetünkből, ha örülünk, és mást, ha szomorkodunk. A puszta, télen hangulata az elmúlást, a búcsúzást idézi:

Nincs itt kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalosmadarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

A téli puszta csöndjét alig-alig töri meg a szél süvöltése vagy a tehenek bőgése – de ezt a csöndet az elnémúlt hangok felsorolásával érzékelteti a költő, elszáll, régvolt hangokéval, amelyek még amikor szóltak is, az elmúlást idézték.

Vajon miért éppen a méla kolomp, miért a kesergő síp szólal meg a versben? A fiatal Petőfit megérinthette az elmúlás érzete – valaminek az elvesztését sejthette meg, talán a hirtelen tovaszálló ifjúságét, talán úgy érezte, hogy akárcsak az „ősz”, a „gondtalan rossz gazda”, ő is elfecsérelt valamit.

            A puszta, télen megismertet bennünket Magyarország egy jellegzetes tájával, az Alfölddel – úgy, ahogy azt a múlt század közepén egyik legérzékenyebb megfigyelője, Petőfi látta. De megismertet – legalább ennyire – Petőfi világlátásával, érzelmi gazdagságával és képalkotásának költői erejével is.

 

 

(Beney Zsuzsa – Jelenits István)

Arany János

Micsoda bűvös név. Milyen szerény és milyen önérzetes. Milyen tartalmas és milyen tündöklő is. Milyen komoly és milyen dallamos….

Ha az országút porában lelném, elhagyatva, mint egy patkót, odadobva és ismeretlenül, akkor is fölemelném, és magasba mutatnám. Lágyan fénylik, mint az őszi verőfény nehéz aranya, s amikor leejteném, egyéni, utánozhatatlan hangján cseng, mint a fémek királya, minden korok bálványa, a pompa, a tökély, a gazdagság jelképe, melyet nem fog a rozsda. Hódító nemességében úgy beszél, mint az érettség, bölcsesség és igazság.

            Hogy mit szeretünk egy költőben, azt fölöttébb nehéz megértetnünk másokkal. Azzal, hogy felsoroljuk munkáit, verseinek tárgykörét, vajmi keveset érünk el. De általában így vagyunk minden szeretettel. (…) Jóhiszemmel állítom – sok ámulat és sok töprengés után –, hogy még nem volt a földkerekségen költő, aki ennyire felmagasztosította volna azt a nyelvet, melyen írt. Úgyszólván minden lehetőséget kihozott belőle, mely benne szunnyadt, úgyszólván mindenre alkalmassá tette. Micsoda varázsló. Ott, ahol a rímek egy évszázaddal azelőtt még többnyire úgy kongtak, mint a süket kolompok, s az ütemek úgy döcögtek, mint a dágványban vánszorgó szekerek, a szavak egyszerre táncra lendültek, és a zene emelte az értelmet, az értelem a zenét. Nemcsak friss, közvetlen, népies, hanem elmés, játszi és dévaj is, különös és különösködő, néha bohó, sőt bohócos is, egy nemesen fáradt öreg mester minden barokk bájával. Tízezer szót olvastak össze munkáiban a türelmes tanárok – holott egy gyári munkás egész élete során beéri nyolcszáz-kilencszáz szóval–, de biztosra veszem, hogyha szavainak nemcsak számát tekintenék, hanem alkalmazásukat, árnyalatukat, színezetüket és hangulatukat is, a maguk helyén, akkor ez a szám legalább háromszorosára rúgna.(…)

            Aranyt a maga korában főképp mint epikust becsülték, mint elbeszélő költőt… Nyugodtan nevezhetem drámai tehetségnek is. Kísértetlátó balladái egytől egyig elvetélt hamleti drámák, a lelkiismeret és az önvád apró, gyorsan lepergő drámái. Aztán azt se szabad felednünk, hogy ő teremtette meg legnemesebb drámai nyelvünket is Shakespeare-fordításaiban, melyek fölérnek megannyi eredeti alkotással.

            A „tamburás öregúr”, a mi költőnk, az, aki a pályája végén a Margitsziget tölgyfái alatt céltalanul, gátlás nélkül, közönségre, nyomdafestékre nem gondolva irkált Kapcsos könyvébe a halálfélelemről, a szivarjáról, az élet haszontalanságáról, az öreg pincérről s a pesti ligetről. Szent év nekünk 1877, mert ekkor kapott bele az Őszikékbe, s áldjuk „rövid vénasszonynyarát”… Ebben a csodálatos gyűjteményben van a Vörös Rébék, a Tetemrehívás, a Tölgyek alatt, s egy dal, egy égig nyilalló feledhetetlen dal, melynek sorai mintegy szívből sikoltanak fölfelé:

            A lantot, a lantot

            Szorítsd kebeledhez, ha jő a halál…

 

            Halála éppoly kevéssé regényes, mint élete… Egy délelőtt, szokása szerint kisétált a Duna-partra…, s a hűvös, őszi szélben meghűlt, ágynak esett, tüdőgyulladást kapott… Életének hatvanhatodik évét taposta ekkor. Utolsó verse, melyet ebben az esztendőben, március 2-án írt, így szól:

            Életem hatvanhatodik évébe’

            Köt engemet a jó Isten kévébe,

            Betakarít régi rakott csűrébe,

            Vet helyettem más gabonát cserébe.

 

            Sejtelem a címe. Sejtelme valóra vált. Ilyen a hattyúdala egy szántóvető nép fiának. Alázatos, fájdalmas és mosolygó. Hogy mit jelent ez – és milyen szép –, hiába fejtegetnők idegeneknek. Ezt csak mi érthetjük meg, kik a gabonát „élet”-nek nevezzük. Ebben a csöpp ékszertartóban benne van egyénisége és költészete.

 

(Kosztolányi Dezső)

A százéves folyóirat

A XX. század első évtizedében fellépő új nemzedék valóságos „irodalmi forradalmat” hozott. A nyugat-európai irodalmakban keresett ösztönző példát, a századvég fontosabb művészeti áramlatai: a szimbolizmus, az impresszionizmus, a naturalizmus és a szecesszió meghonosítása révén alakította ki a modern irodalom sajátosan magyar változatát. Képviselői a nyugat-európai fejlődés eredményeit követték, ugyanakkor jellegzetesen magyar szellemiséget akartak teremteni, ezért birtokba vették a nemzeti kultúra régebbi hagyományait. Az 1908-ban induló Nyugat költészete új élményeket, új költői szemléletet hozott, új költői nyelvet teremtett.

Ady jelentkezését, berobbanását az irodalomba – a friss mondanivaló mellett – a markáns egyéni nyelv, kifejezésmód, hang tette emlékezetessé. Meghökkentette a közvéleményt a minden eddigitől különböző vers-zene, s akik a korábbi iskolák költői nyelvén nevelődtek, bizony meglepődtek rajta. (…)

A Nyugat első korszakának reprezentánsa Ady volt, s ha nyílt politikai csatározásai nem is a folyóiratban folytak le, a költő neve szellemi zászlóként ott lobogott a nyugatosok törekvései fölött. Ady publicisztikája – amely a magyar újságírás legnagyobb teljesítményei közé tartozik – s általában a prózája elválaszthatatlan a lírikus életművétől. Ez az alakuló, mindjobban ható életmű bátorította és a költő köré vonzotta a legjobb fiatal erőket. (…)

A novellisták, drámaírók valóság iránti érzékenysége és új stílustörekvése jelezte, hogy hamarosan egy Adyhoz mérhető másik egyéniség majd a prózában fog kiugrani. (…) Nem váratott sokáig magára ez a nagy prózai tehetség. A Nyugatban, nem sokkal a folyóirat indulása után, megjelent egy addig ismeretlen újságíró neve alatt a század talán legemlékezetesebb novellája, a Hét krajcár. Móricz Zsigmond írta, s az érkezőt Ady üdvözölte nyilvánosan is. Ettől kezdve a két név elválaszthatatlan lett. S a modern magyar irodalom két fő ága, a líra és a próza párhuzamosan a két szellem sugallata szerint építette tovább az újat. (…)

A Nyugat indulásával majdnem egy időben Nagyváradon megjelenik az ottani fiatalok és a velük rokonságot tartó, vagy az épp onnan elkerült haladó fiatal költők antológiája Holnap címmel. (…) A holnaposok többsége szintén a Nyugat gárdájához tartozott. Sőt, közülük a legszélesebb terjedelmű életművet teremtő Babits a harmincas évek elejétől a folyóirat irányítója, a későbbi nyugatos nemzedék összetartója is lett. (…) Tanári pályára készült, így a pesti egyetemen kapcsolatba került Juhász Gyulával, Kosztolányival és általában az új irodalmi mozgalommal. Hármójuk barátságából, mintha egy tőből, a Nyugat három jelentős lírai szála nőtt föl; a bársonyosabb színű verseket a babitsi életmű teremtette. Költői tartása, érdeklődési köre, témavilága nemzedékén belül föltűnően markáns egyéniségét hangsúlyozza. (…) Visszanyúlt a görög-római irodalom hagyományaihoz, s a klasszikus formákat is fölfrissítve, modern emberi érzéseket, a XX. századi ember szépség iránti vágyát fejezte ki pontos, keményre formált, márványragyogású verseiben. Természetesen, amit mondott, az is meghökkentően új volt. Az egyén, az individuum szólalt meg vele. Az „én” és a létezés egymáshoz való viszonya, az elvágyódás nosztalgiája olyan ismert versekben fogalmazódik meg, mint az Esti kérdés vagy A lírikus epilógja. Ez utóbbiban olvasható a méltán híres strófa, a

 

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

 

− mely strófában az induló és még magába zárkózó Babits világszemlélete is jól tükröződik. (…)

Életműve a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb teljesítménye. Versei, regényei és ugyancsak magas mércét jelentő műfordítói munkássága mellett a világirodalomban oly jártas költő roppant intellektusából áramló ösztönzés a modern magyar irodalom fejlődését is nagyban befolyásolta. Az európai irodalom története című hatalmas esszéje pedig egyedülálló munka a közép-európai irodalmakban. A második világháború kitörése utáni hónapokban halt meg súlyos betegségben. Halálával nemcsak egy nagy irodalmi korszak vezére szállt sírba, hanem megszűnt a Nyugat is.

 

 

(Simon István és Pomogáts Béla írása alapján)

 

Márai és a magyar nyelv

            Márai Sándor, akit nevezhetnénk eszményi polgárnak, és aki hontalanságában is megmaradt magyar írónak, 1947-ben a II. Világháború utáni első nyugat-európai útjáról hazatérve – többek között – így nyilatkozott a magyar nyelvről és irodalomról: „...engem...soha nem érdekelt semmi más: csak a magyar nyelv és annak felső fokú teljessége, a magyar irodalom. (...) ez a nyelv és ez az irodalom nekem a teljes értékű életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudom elmondani, amit mondani akarok. (És csak ezen a nyelven tudom elhallgatni, amiről hallgatni akarok.) Mert csak akkor és addig vagyok „én”, amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondolok...”

            Milyen fontos megállapítások fogalmazódnak meg az idézett szövegrészben? Először is az, hogy a magyar irodalom a magyar nyelvnek a felső fokú teljessége. Vajon kétségbe vonhatjuk-e ennek az igazát, ha arra gondolunk például, hogy a Halotti beszéd a XII. Század végén a maga logikus felépítésével, meggyőző erejével, költőiségével már kiforrott irodalmat képviselt. Hogy Balassi Bálint költészete egy színvonalat jelentett kortársának, Shakespeare-nek a szonettjeivel és a francia Pierre de Ronsard költészetével. Hogy a XIX. század első felében Arany a népnyelvet, Petőfi a köznyelvet emelte be a legmagasabb művészi szinten az irodalomba. Hogy ezeken a tájakon csak Ady alkotott igazán a Franciaországból elinduló szimbolizmus irányzata szerint...

Egy másik tétele Márainak, hogy számára ez a nyelv és ez az irodalom a teljes életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudta elmondani közölnivalóját, illetve elhallgatni, amiről hallgatni akart. Egyenesen az egyéniségét, az „én”-t kérdőjelezné meg, ha nem tudná magyarul megfogalmazni, amit gondol!

Mindezt talán a legegyértelműbben, a leghatásosabban tárja elénk Halotti beszéd c. versében. A kényszerűen hazátlanná vált ember lelki kínjait – benne az anyanyelv visszaszorulásának, elvesztésének gyötrelmét – talán senki sem érezhette meg olyan mélyrehatóan, mint ő:

 

  Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

  Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

  A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,

  Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt

  És megértették, ahogy a dajkaéneket

  A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.

  Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,

  A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.

 

És nem segít Arany, Babits, Krúdy, Rippl-Rónai és Bartók szelleme sem…

Nincs hát vigasz semmiben, sehol; elszállnak, elfogynak az emlékek is, csak a Halotti beszéd tanulsága marad:

  És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,

  Látjátok, feleim szem’tekkel, mik vagyunk?

  Íme, por és hamu vagyunk.

 

(Szathmári István)

Holnap is élünk

 

Kovács Vilmos a kárpátaljai magyar irodalom legjelentősebb alkotója költőként indult 1957-ben megjelent Vallani kell című kötetével. Új hangot jelentett ez a könyv, a falu történelmi átalakulását énekelte leginkább, de már a személyi kultusz utáni frissebb szellemben. Kovács Vilmos élményeit ekkor még elfödik a falusi nosztalgiák, emlékezések. Költészetét erősen uralja a múlt, de az is látszik már, hogy verseiben az emlékek progresszív funkciót kapnak. Szakolczay Lajos jó érzékkel figyelte meg, hogy a falusi élményvilág, a Gáton eltöltött gyermekkor Kovács Vilmos képalkotó fantáziáját gazdaggá tette, s első kötetének legszebb értékeit a csend és a nyugalom harmóniáját tükröző, festői látásmóddal megalkotott képek jelentik. Természetleírásaiban intenzív költőiség nyilatkozik meg. Természetlírája emberi vonatkozású üzenetekkel telik meg, képeinek olykor erőteljes belső izzása, feszültsége van. Előbb úgy érezte, az a hivatása, hogy „ennek a lázas kornak” hű krónikása legyen, mert csak a kor összes kihívásait vállalva lehet nyugalmasabb századok megteremtője az ember. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján versei már nem a tájakat festik, hanem az ember belső világát, s a verseiben megjelenő költői személyiség már nem nosztalgikus, hanem új hitek énekese…

Költészetének legszebb eredményeit a hatvanas évek közepe után keletkezett művei, az 1968-as Csillagfénynél című kötete, valamint a hetvenes években folyóiratokban megjelent, kevés számú új verse tartalmazza. Ekkor már felszabadítja magában a korábban elfojtott élményköröket, s komorabb, érdesebb hanggal szól az európai ember történelmének és jelenkorának összefüggéseiről. A történelmi látásmód fölerősíti költészetének egyetemes felelősségérzetét, s ezzel egy időben a kárpátaljai magyarság történelmi élményeinek, sorsérzésének hangot ad költészetében.

Ennek a szemléleti mélyülésnek az előkészítője Kovács Vilmos pályáján legnagyobb epikus vállalkozása, Holnap is élünk című regénye. Ez a regény 1963-ban készült, egy időben Dobos László Messze voltak a csillagok és Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz című regényével. Miként szlovákiai írótársai, Kovács Vilmos is szembenézett szűkebb közösségének történelmi tapasztalataival…

            A Holnap is élünk című regényében megnyilatkozó összetett történelmi látásmód fölerősítette költészetének történelmi érzékenységét, felelősségtudatát is. Hangváltást is eredményezett a számvetés: hangja visszafogottabb, meditatívabb lett, keserű és illúziótlan. Verecke című verse a költői személyiség történelmi meghatározottságának a számvetése és megítélése:

 

                        Ez hát a hon… Ez irdatlan

                        hegyek közé szorult katlan.

                        S az út… Kígyó vedlett bőre.

                        Hány népet vitt temetőre.

     S hozott engem, ezer éve,

                        Árpád török szava, vére

                        bélyegével homlokomon…

 

            A magyarság a Vereckei-hágón keresztül jött a honfoglaláskor a Kárpát-medencébe. Verecke gazdag érzelmi tartalommal telített történelmi név. Elég Ady híres versére utalni: az Új versek prológusa, a Góg és Magóg fia vagyok én büszkén vallotta: „Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall”. Ami Ady versében egyetlen motívum, Kovács Vilmos költeményében teljes világnyivá nő: neki otthona és sorsa az, ami a magyarság legnagyobb részének csak történelmi emlék, a nemzeti történelem „úti élménye”. Már a vers kezdő sora jelenné emeli a múltat (…)  Előbb a természet látványa jelenik meg, nagy feszültséget teremt az ellentét, mely sejteti, hogy nagy emberi próbák színhelye ez a táj, hiszen az „irdatlan hegyek” között nem lehet elkerülni a „katlant”, ezen keresztül vezet a történelem útja.  (…) Útvonala, a honfoglalással kezdődően azonban sorsa is azoknak, akik itt maradtak, akiknek ez lett a „hon”-a.

 

 

 

(Görömbei András)

Сторінка 4 з 4
 

Виктор Новосад на сервере Стихи.ру
загрузка...
« Освітній портал »   2013 р.