загрузка...
Угорська мова

Угорська мова (20)

Illyés Gyula

            Ha fölszólítást kapnék, az utókortól, kíséreljem meg Illyés Gyulát egyetlen jelkép vagy egyetlen címer sugárzó világításába odaállítani, belebuknék. Semmilyen költői hasonlattal sem tudnám magamat kivágni, mert Illyést ott lehet igazán bemutatni, ahol éppen van. Jelenléte már önmagában is eszme, örökös kihívás, percről percre megismétlő szembesítése embernek és világnak. Háttér gyanánt odaképzelhetem mögé Rácegres-pusztát ököristállóival, béreseivel, odaképzelhetem New York forgatagát, felhőkarcolóit, magasvasútját, Párizst, vagy az óceánt. Otthonosan láthatom Európa bármelyik hangversenytermében vagy akadémiáján és bármelyik falusi kovácsműhelyben. Környezete változhat, de alakja soha. Nyilván ismer valamilyen egyszerű titkot, hogy sértetlenül léphet át egyik közegből a másikba: tűzből a vízbe, parasztbútorokkal berendezett tihanyi présházból Eluard szürrealista látomásai közé; Pascal vagy Camus világából hazatérve a hajdani cselédrokonok, juhász-leszármazottak „mozgó világába”. (…)

            Vita helyett próbáljuk meg együtt megismerni az illyési világ természetrajzát – magunkét gazdagíthatjuk általa. Ő is így gazdagodott folyton másokétól. Talán azért nem idegen sehol a földön, mert mindenütt talál okulnivalót, végeznivalót, jóvátenni valót. Akár egy parasztházban, akár egy béketárgyalási teremben. S mindenütt azt keresi, mitől lehetne otthonosabbá tenni az emberi világot, most, azonnal. (…)

            1938-ban Franciaországba utazik, s úti olvasmányul Zrínyi írásait viszi magával. Megdöbben, hogy Zrínyi mennyire időszerű. Gondjai, tanácsai változatlanul érvényesek. Személye nem költözött át egy tisztességesen megőszült legendába, szinte a szomszédból beszél. A magyarázat Illyés szerint egyszerű: a magyarság körülményei alig változtak, s a nemzet helyzete s így lelki magatartása századokon át csaknem ugyanaz. (…)

            Költészetünk alapszólama, mely a történelmi magyarság sorsának a mottója is lehetne, századokig ebbe a mondatba sűrűsödött össze: „ …s nem lelé honját a hazában.” Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty s Ady után Illyés is tovább üvölthette volna ezt a fájdalmas igazságot, de ehelyett ezt mondja: „Máskor elmélkedhetünk rajta, kinek a hibája ez, most azt nézzük, mit eredményezett.” Rendet kell rakni a romokban! Egyik kötetének címe is ezt nevezi meg sürgető föladatként. (…)

            „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják…, s valamire való múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”

            Ezek a mondatok már jóval azután íródtak, miután Illyés fölbecsülhetetlen munkát végzett e szóban forgó múlt megteremtésében. Jóval a Puszták népe, az Ifjúság, a Három öreg, a Petőfi, a Rend a romokban, a Magyarok megjelenése után. Ettől van még külön is aranyfedezetük. (…)

             A láthatatlan színpadon ugyanis ő az egyik főhős, aki legtisztábban megértette Ady „világok omlásáról” szóló jóslatait, ugyanakkor azt is, hogy neki ezt végig kell élnie. Neki és másoknak is. Hogyan? s miképp? ifjú korától kezdve erre kereste a magyarázatokat…

            Leggyakrabban, sajnos, ezt vonják némelyek kétségbe. Ellentmondást éreznek a fiatalkori művek s a mostaniak között. Cáfolhatatlan példával szeretnék Illyés mellett bizonyítani. A Puszták népét ugyanaz a kéz írta, s ugyanaz a szenvedély hitelesítette, mint a húsz évvel később írt Bartók-verset, a Fáklyalángot vagy a Kegyencet. Mert ahogyan a Puszták népében egy nemzet alatt élő réteg életét, sorsát emeli történelmivé, a Bartók-versben egy lefojtott nemzeti közérzetet hoz a fölszínre, ugyancsak történelmi érvénnyel. (…)

            Illyés győzelme éppen az, hogy az ellentmondásokat – szinte szemünk láttára – művein belül győzi le. Ezáltal fölszabadít.

 

 

           

(Csoóri Sándor)

Radnóti szülőháza

 Elég volt megtudnom e tényt, s a tegnapi közömbös épület szinte szemem láttára átalakult. Kilépett az ismeretlenség homályából; egyénisége lett és legendája. A márványtáblát takaró lepellel együtt lerántották róla a szürkeség álarcát is.

Nem tudom, ki hogyan s miként, de én haraggal fordulok el, ha zajos szónokok méltatják a költőket. (…) Amennyire visszataszít ez, olyan mértékben meghat, ha egyszerűen és póztalanul megjelölnek egy házat, egy szobát, hogy itt született, vagy itt dolgozott ez és ez a költő, ez és ez a tudós. (…)

Furcsa ez a ház. Az első odapillantásra egyetlen külsőséges jegy sem teszi emlékezetessé. De ahogy közelebbről megnézem, elővillannak feledhetetlen stigmái: a golyó és a szilánkok ütötte sebhelyek, melyeket a második világháború hagyott rajta emlékeztetőül. A golyók nyomait látva, hiába próbálnék másra gondolni, csak az Erőltetett menet költőjére gondolhatok.

Itt jött világra, s rögtön két halottat hagyott maga mögött. Anyját és ikertestvérét. Félelmetes kezdet! A maga pőreségében beillenék egy sorstragédia nyitányának is. Micsoda alvilági fintora a létnek! Micsoda fölháborító baleset! Egy életre szóló megrendülést jelentett a költőnek. De mennyivel iszonyúbb ennél, hogy végül őt, ki két halottat cipelt testében és gondolataiban, puskavégre fogták, és szakszerűen leterítették! (…)

A Radnóti-életmű, lehetőségeit tekintve, töredék maradt. De töredék maradhat-e az, ami nem anyagszerű benne, és nem forma: az erkölcsi nagyság? Sok költőt ismerünk, aki Baudelaire, Ady vagy Szabó Lőrinc módjára egyenrangú vetélytársként hadakozik versben a halállal, amely mint a fekete özönvíz, valahonnan már hömpölyög felénk. Radnótinak nem ez az eredendő félelem méltósága adatott meg; neki nem ezt az ősi mozdulattal arcba dobott kesztyűt kellett fölemelnie, ennél sokkal mocskosabbat …

A megsemmisülésben a véletlenszerűség és a kiszámíthatatlanság is megalázó, de sokkal megalázóbb a vonatok pontosságával érkező vég, a matematikailag is kiszámítható pusztulás.

„Járkálj csak, halálraítélt!” – ezt írta a harmincas évek közepén, s utána szinte mindegyik versében erről beszél, hol az elégiák hangján, hol a lázadásén. A közbeeső versek azonban megrendítő életszeretetről és tisztaságról vallanak.

 

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,

S te hószín öntudat, maradj velem…

 

Úgy hangzik ez, mint az imádság. Pedig nem az. A tisztelni való önfegyelem szavai ezek. Mágikus ráolvasás a széthullni készülő testre és lélekre.

Néhány esztendővel ezelőtt verseit elemezgettem, s feltűnt, hogy városok omlása és repülőgépek haláltánca közben is milyen pontosan fogalmaz, sőt még inkább az, hogy milyen szépen ír. Költőket küldenek halálba Európa minden táján. Radnóti meggyászolja őket, közben egyetlen jelzője sem hisztérikus. S talán még ennél is jobban meglepett, hogy a háborúról írt látomásaiban sem veszti el gyönyörűségét és csodáját a föld. Nem veszítik el érzéki szépségüket a tárgyak, a fák, a színek. Hiába lépked itt lenn a Félelmetes angyal, hiába fedné be szárnyával a világot, ha másként nem, hát emlékként kivillognak a szárnyas fák, a meglebbenő esők, szöcskék és szelíd tanyák. (…) A külvilágban lévő zűrzavar átszűrve a költészet közegén, verseiben renddé válik. Az égre írj, ha minden összetört! Mi ez, ha nem a legvégső fegyelem és kötelesség hirdetése. A haláltól fél méternyi távolságra is tiszteletben tartja a verset. Mintha a vers lenne a világ egyetlen óvóhelye, amelyben átvészelheti a lélek a golyók és a gonoszság sáskajárását. Versbe kell elrejteni követ és rózsát, halat és álmokat, hogy a vész elmúltával újra élhessen az ember.

(…) Az Erőltetett menet költője nem tudta elfogadni az utolsó percben sem a lealjasult élet legvégső absztrakcióját: a halált. Egyre gyakrabban hallom, a hallhatják mások is a visszhangot:

 

Kiálts rám! s fölkelek!

 

 

 

(Csoóri Sándor)

 

Az ősi dal és a múlt

Sokan kiemelték már népünk gondolkodásmódjának rokonságát a keleti gondolatvilággal. (…) őseink keletről jöttek, és így nyelvünk, népi zenénk, népművészetünk és gondolkozásunk sok eleme kétségtelenül őrzi keleti származásunk emlékét. Büszkék is vagyunk erre az örökségre. De ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a magyarság hosszú, ezeregyszáz éves történelme során az európai népek között rengeteget tanult új környezetében. Nyelvünk, ugyanúgy mint gondolkodásunk is gazdagodott nyugati elemekkel. A magyar kutúra keleti és nyugati elemek szerves egybefonódása. Ez az egybefonódás azonban harcok árán jött létre. Gondoljunk csak arra, mit írt erről egyik közismert versében Ady Endre.

 

            Verecke híres útján jöttem én,

            Fülembe még ősmagyar dal rivall.

            Szabad-e Dévénynél betörnöm

            Új időknek új dalaival?

 

„Verecke híres útjáról” beszél Ady, mert a keleti Beszkidek hágóján átvezető úton, a Vereckei szoroson keresztül vezette a krónika szerint honfoglaló népét Árpád fejedelem az új hazába. Büszkén vallja magát Ady a honfoglalók, a Verecke híres útján jöttek utódjának. De ugyanakkor nem véletlen az sem, hogyan írja körül azt a művészetet (költészetet), amelyet ezektől az ősmagyaroktól örökölt: „Fülembe még ősmagyar dal rivall.” – Így valahogy értékelte az ősmagyar költészetet már 1855-ben Arany János is. Aki előrebocsátotta ugyan:

 

            Itt ősi dal zeng bújdosó Csabárul,

            Bús vigalomban a szív öble fájul.

 

A Keletről örökölt ősi dal helyett Ady Nyugatról – Dévénynél – akar betörni „új időknek új dalaival”. Dévénynél éri el a Nyugatról érkező Duna a Kárpát-medencét.

            Az újnak és a réginek az összeütközését Ady azzal érzékelteti, hogy emlékeztet Vazul sorsára – bár Vazul esete éppen megfordítva példázza az újnak és a hagyományosnak az összecsapását. (…) Ady viszont, mint az új, az „énekes Vazul”, azt hirdeti magáról, még ha forró ólmot öntenének is a fülébe, hogy ne hallja  az élet új dalát, mégis az ő dala lesz a győztes.

            Az előbb idézett Ady-vers büszkén hirdette nemcsak az „új idők új dalainak” győzelmét az „ősmagyar dallal” szemben, hanem azt is, hogy az új egyszersmind magyar is. (…)

            A történelmi múlt vállalása – még ha ez részben tévedés vagy előítélet is – döntő jelentőségű a nemzet élete szempontjából. Kölcsey erről így ír Mohács című visszaemlékezésében:

            „A nemzet élete olyan, mint az egyes emberé. Mind a kettőt az életet átfogó emlékezet teszi egésszé, napról napra gazdagabbá. Töröld ki a lélekből a ragyogó színeket, s ezzel már meg is halt az élet. Minden nemzet, amely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kezdődjék ezután: az a régi többé nem lészen…”

            Mit ért Kölcsey az „elmúlt kor emlékezetén”…? (…) A hagyomány nyilván azzal kezdődött, hogy egyszer, valamikor régen olyanok, akik még közelállónak érezték magukat – , vagy csak gondolták ezt magukról megtörtént eseményekkel kapcsolatban – elmondták, megfogalmazták ezeket. Ezt a későbbi nemzedékek sorra átvették az előttük járóktól, s azáltal, hogy ők is elmondták, tovább is alakították a hagyományt. (…) Lényeges alkotó eleme a nemzet életének a hagyomány, nem azért, mintha ez minden részletében történelmi valóság volna, hanem azért, mert a hagyományban az egymásra következő generációk ideáljai fogalmazódnak meg. Olyan  ideális képet ad magáról a nemzet mint közösség a hagyományban, amilyennek magát ismeri, vagy amilyen lenni akar. Ebben áll a történeti hagyomány nemzetnevelő értéke. (…)

            A Mohácsból vett Kölcsey-idézet tehát tartalmában történetfilozófia, bár nem történettudomány. Találó is ennek a történetfilozófiának az az elgondolása, hogy a nemzeti hagyomány – függetlenül attól, mit tart erről a történettudomány – szellemi érték.

 

 

(Szabó Árpád)

Ady Endre és az irodalom forradalma

A Nyugat lelke, motorja az első évtizedben Ady Endre lett (...). Ady nélkül nincs irodalmi forradalom, amely pedig a század első két évtizedében a társadalmi forradalom élesztője, előkészítője volt. Benne futottak össze a századvég még szanaszét ágazó progresszív erővonalai, ő sűrítette az elégedetlenséget lírai forradalommá.

Érmindszenten, a Szilágyságban született kisnemesi parasztcsaládban. Az Erdély és Magyarország között elterülő, Partiumnak nevezett országrész – haladó tradíciói révén – rátarti, büszke magyarrá nevelte már a fiatal diákot, aki a Wesselényiek honából a lázadás szellemét vitte az akkor még álmos-tunya Debrecenbe, ahol jogi tanulmányokat végez, majd újságíró lesz. Jelleme alakulására azonban Nagyvárad lett igazán, már az egész életére is, sorsdöntő hatással. Várad pezsgőbb polgári közszelleme egész kis művésztársaságot verbuvált. Különösen újságírói – akik közt Ady hamarosan kitűnik bátorságával, a politikai életet követni tudó okosságával – és az újságírók mellett a polgári értelmiség művészpártoló tagjai bátorították a haladás erőit. Olyanformán is, mint a fiatal Adyt, aki e más szellemű közegben döbben rá a magyar élet elmaradottságára, elmaradottságunk okaira, elsősorban a félfeudális Magyarország elavult, minden haladást gátló berendezkedésére. Először bátor cikkekben reagál a kor problémáira, melyek aztán később emlékezetes verseiben is megfogalmazódnak. (...)

Párizs akkoriban a haladó művészetek ... világközpontja is. Megismerkedik Ady közelebbről a modern francia lírával, elsősorban Baudelaire, Verlaine költészetével, s általában a forrongó nyugati irodalmi és társadalmi élettel. Fantáziája és ámulata a fény városa iránt mégse csupán az előbbi mesterek felé fordítja a figyelmét, hanem arra a nagy különbségre döbbenti rá, mely a magyar valóság és az ottani között látszik. Párizsból hazatérve ... fedezi fel – saját megfogalmazásával – a szörnyű ellentmondásokkal terhes Magyar Ugart. Döbbenetes erővel jeleníti meg a magyar valóságot a szimbolizmus új stíluseszközeivel. Ez már nem a XIX. század magyar Alföldje. Nem a ménesek nyargaló futását felidéző Petőfi-látvány újrafogalmazása. Lefojtott, robbanni készülő hangulat feszül a sorokban, s kísérteties csönd uralja a vihar előtti, elvadult tájat, mely jelképesen a magyar lelket is kifejezi:

 

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

 

Lehajolok a szent humusig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

 

Párizsban írta még egy részt azoknak a verseknek, melyek Új versek címmel jelent meg 1906 elején, s (...) új korszakot nyitott a magyar irodalom történetében.

Hazatérése után újságíróként dolgozik a Budapesti Naplónál, de tulajdonképpen mindvégig független ember marad, csak írásnak él, állandó közdelemben a pénzzel, s heves támadások keresztüzében a maradi szellemmel. Jelentősebb eseménye lesz életének később a házassága, amikor néhány évvel a Lédával való szakítás után feleségül veszi Boncza Bertát, versei csodálóját, aki viszont a Csinszka-versek hőse lett. A háború lelkileg nagyon meggyötri. Egészsége egyre romlik, s a költő már halálos betegen éri meg a háború végét és az őszirózsás forradalmat, melyre annyira várt, s amely mégsem tudta kielégíteni a várakozását. 1919 januárjában halt meg Budapesten. A forradalmi tömegek kísérték koporsóját a Nemzeti Múzeum csarnokából a Kerepesi temetőbe.

Lírája a XX. század egész magyar irodalmára szinte fölmérhetetlenül nagy hatással volt. Nemcsak új költői nyelvet teremtett, hanem a költő és a világ közti viszony modern értelmezését vitte a köztudatba, a közvéleménybe.

 

 

(Simon István)

Radnóti Miklós

A fiatal Radnóti a Nyugat harmadik nemzedékének legelső képviselői között jelentkezett az irodalomban a harmincas évek elején. Hangjából azonban már kezdetben érezni lehetett, hogy törekvései különböznek attól, hogy amit a Nyugatos polgári költészet akkoriban igényelt. Ha nem is volt még biztos, hogy ez a hang hová erősödik, egy dolgot kétségtelenül jelzett: a költő valami újat akar, mert a meglevővel elégedetlen. Első kötetének még szürrealista képei, kemény pattogó mondatai az indulás, a mondanivaló keresésének, a költői világ felfedezésének izgalmát sugározzák. A Pogány köszöntő, az Újmódi pásztorok éneke című köteteiben mintha nem összegező eredményekre törekedne, hanem szétzúzni valamit, hogy új formában, más alakban összerakhassa. (...)

            A háború kitörése után az erősödő fasizmus elviselhetetlen szorítását már saját sorsának alakulása miatt is mindjobban érzi, és keményebbé, tömörebbé, válik költészete. A pusztulás rejtelmes árnyéka egyszerre ráborul, foglalkoztatni kezdi a halál gondolata, hogy ebben a véres korban nem menekülhet ő sem...

            Tud hinni az emberben, a humanizmusban akkor is, amikor a legkeserűbb szavakat kell elmondania koráról.

 

„Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra

s mig balhitekben hitt, s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.”

           

S e vad kényszerképzetek között keresi, kutatja az emberiséghez méltó értelem hordozóját, a jövő emberét. Eclogáiból – amelyek életműve legszebb darabjai – és szerelmi költeményeiből is ez a mély emberség csendül ki, ez teszi olyan feledhetetlenül széppé és maradandóvá sorait.

            Hazaszeretetét gyönyörű versben foglalja össze, a vérző kis országot látva milliók nevében siratja hazáját, amely a lángba borult világban menthetetlenül pusztulásra ítéltetett. Nem nagy szavakkal, hanem az ember szívéhez legközelebb álló emlékek, tárgyak, képek felsorolásával érezteti, hogy mit jelent a haza, az édes ország. A fájdalom, a bűntudat, a szeretet és a féltés ragyogó ötvözete Nem tudhatom című költeménye.

             Radnóti életének utolsó, költőileg a legérettebb s legmegrázóbb szakasza, melyben annyit szenvedett, a háború utolsó hónapjára esik. 1944 nyárelőjén a jugoszláviai Borba hurcolták – szögesdrótok közt éli a meggyötört foglyok sorsát. Megrendítő versek születnek a legnehezebb körülmények között. Az otthontól, hitvestől távol, fájdalmas megnyugvással, felcsillanó reménnyel gondol a hazai tájra, ugyanakkor férfias keménységgel néz szembe sorsával. 1944 őszén a németek a közelgő front elől Nyugatra akarják hajtani. Erőltetett menetben volt kénytelen elgyengült testét vonszolni a szabadság elől, amely mögötte néhány kilométerre lángok között jött. Megrendítő arra gondolni, hogy amíg a vér és a sár mocskolta be a halálba menetelőket, egy sápadt, sovány férfiszívében és ajkán gyönyörű magyar verssorok születtek.

Radnóti életműve egyre élőbb s ahogy korábban ő maga is megjósolta: verseit valóban megértik és szeretik nagyratörő fiak és leányok. Nemcsak kivételes művészi tökéletességükért szeretik verseit, hanem páratlanul kemény emberi tartásáért is, mely örök időkre valóban példa is lehet:

 

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb halál.

.....

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

S árnyékot irna lassan a lassú délelőtt, –

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

 

Az „erőltetett menet” katonai szakkifejezés; legalábbis katonai értelemben szoktuk használni, arra értjük. Radnóti Miklós hasonló című és (...) idézett verse a magyar költészetben más jelentést is adott a jelzős szerkezetű fogalomnak, noha  tartalmában pontosan fedte az eredeti jelentést. A költő 1944 őszén a jugoszláviai lágerből majdnem a Győr megyei Abda község határában megásott tömegsírig gyalog tette meg az utat. A szörnyű menetelés véres stációiként íródtak azok az utolsó, megrendítő versek, melyek Razglednicák címmel ismert meg az utókor.

 

 

            (Simon István)

 

Виктор Новосад на сервере Стихи.ру
загрузка...
« Освітній портал »   2013 р.