загрузка...
Угорська мова

Угорська мова (20)

Szondi két apródja

            Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

            Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

            Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

                  Tetején lobogós hadi kopja.

 

            Két ifiu térdel, kezökben a lant,

            A kopja tövén, mintha volna feszűlet.

            Zsibongva hadával a völgyben alant

                 Ali győzelem-ünnepet űlet.

 

             (…)

Ez a vers ugyanis a két apród közötti viszonyról szól, s nem arról, hogy ők kitartóak, hősök, ellenállnak a kísértésnek stb. Erről is,de elsősorban arról, hogy anélkül döntenek úgy, hogy Szondiért és a hazáért meghalnak, hogy erről egy szót is váltanának egymás­sal. Véleményük tehát a világról, emberről, magyar­ról, törökről minden fiatalságuk ellenére tökéletesen kiforrott és meggondoltan megfontolt. Tudják: még egyetlen dolguk van e földi létben: életre segíteni, megteremtenia Szondi hőstetteiről szóló balladát. Ezt teszik meg, s éneklik végig – ők tehát költők is, így a vers természetesen ars poetica, hitvallás, még­pedig úgy, hogy az egyik legközkeletűbb költő­jelképet, a lantot használja fel központi szim­bólumként. Milyen szép, hogy ez a jelkép végigvonul Arany egész életművén a kezdetektől a Leteszem a lan­totcímű versén keresztül a Mindvégigfelszólításáig: „A lantot, a lantot / Szorítsd kebeledhez...” A ballada a szemünk előtt, a fülünk hallatára születik meg, s utolsó szakasza után, mely szó szerint megátkozza az ellenséget („Apadjon el a szem...”), már semmikép­pen nem következhet más, mint az apródok halála, legyilkolása.

A kerettörténetben mindvégig a török követ kísértő szavait halljuk – aztán ő maga is Szondi nagyságának csodálója lesz: „Rusztemmaga volt ő!....” A két apród azonban szinte meg sem hallja a kérő, felszólító, majd fenyegető szavakat, közvetlenül nem válaszol azokra: ám mondják, éneklik tovább a bal­ladát Szondiról. A követ hiába fogja udvarlásra, hízelgésre a dolgot, mindvégig csak a felszínes, kül­sődleges értékek birodalmában mozog.

Arany sem kegyetlen, de ő is – mint Petőfi – kíméletlen a megalkuvókkal, a hatalom előtt megalázkodókkal szemben, ezért a ballada erkölcsi állás­foglalása nem kétséges. A vers világképe így nemcsak születése évtizedét, az 1850-es éveket jellemzi, hanem minden kor megalkuvóit és mártírjait, s mindenekelőtt a XIX. század második felének magyarországi szellemiségét. Az újra-megszólalás nehézségét, a kényszerű és a szabadon választott csöndeket, a belső száműzöttség, a hallgatás szomorúságát.

Létösszegző egybefogalmazása ez a vers mindan­nak, ami a XIX. század közepén, egy lelkesedéses, értékgyarapító korszak után, az erők elfogyása után még elmondható. Összefoglalja az egyénnel és a nemzettel történteket, s utat nyit a további évtizedek és évszázadok felé: világos értékrend felmutatásával. Elmondja, hogy közelében a télnekha megszólalni nem lehet, akkor hallgatni mindenképpen fontos, érdemes erkölcsi alapállás. Még egy-két évtizednyi csönd kell, aztán az egyetemes szomorúságok megfo­galmazása után – MadáchTragédiája,Aranyöregkori balladái után –, ha még bizonytalanul is, de a tekin­tetek majd a huszadik századra lesznek vethetők.

A Szondi két apródjaa nagy közösségi eszmények, a nagy közösségi vállalások egyik utolsó felidézője: az apródok mindent elmondó csendje lassan majd kiüresedik, s a világ sokkal bizonytalanabbá válik: illúziókba temetkezhet csak az ember vagy magányát rejtegetheti,egyúttal azonban már új titkok sejtelmeit is érzi: egy új század izgalmát. Arany János tudja, hogy ő ebben már nem lesz résztvevő, de reménykedéseit megrendítő egyszerűséggel s önfegyelemmel, sőt öniróniával osztja meg velünk az Őszikékben.

 

(Fűzfa Balázs)

A barátság

Petőfi és Arany

1847-ben Arany János megnyerte Toldijával a Kisfaludy Társaság népies eposz pályázatát. Ez már második pályanyertes műve volt. Egy évvel korábban, 1846-ban az Elveszett Alkotmánnyal a vígeposz pályázatot nyerte meg. A felejthetetlen „ráadás” a Toldi pályadíjára Petőfinek hozzá, Aranyhoz intézett üdvözlő verse lett:

 

            TOLDI írójához elküldöm lelkemet

            Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...

            Olvastam, költőtárs, olvastam művedet.

            S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

 

Ezzel a verssel kezdődött a magyar irodalom felejthetetlenül szép költő-barátsága, a Petőfi és Aranyé. (…)

Most pedig lássuk Arany Petőfihez intézett Válaszát.

 

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom

   Örül a szívem és mégis sajog belé,

Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?

   Petőfit barátul meg sem érdemelé.

 

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve…

   Szerencse, isteni jó szerencse nékem!

Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,

   Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

 

Az első látogatás Szalontán, Aranynál 1847 tavaszára esett. Közvetlenül házasságkötése előtt állott ekkor Petőfi. Ezért is olyan bensőségesek az Arany házasságáról mondottak a Kerényi Frigyeshez írt levelében.

            Sor került még ugyanebben az évben, 1847 őszén egy második látogatásra is. Ezúttal már feleségével, Szendrey Júliával érkezett Petőfi. (…)

            De ez a szép, sokat ígérő barátság alig tartott tovább, mint két rövid esztendeig. Petőfi utolsó napjairól ezeket tudjuk.

            1849. július 18-án az oroszok közeledtével Bemhez indult Erdélybe. Bemmel Bereczken találkozott; a tábornok megindultan zárta karjaiba. Július 29-én Marosvásárhelyre értek. Július 31-én folyt le a Segesvár és Félegyháza között az utolsó erdélyi ütközet Bemnek harmadfélezernyi serege és a 16 ezer főből álló orosz hadsereg között. A csata kezdetén Petőfi Bem körül volt, ló és fegyver nélkül; a vezér ekkor visszarendelte a tartalékba.

„Aztán a csatatér különböző pontjain látták még” – írja róla Petőfi-könyve végén Illyés Gyula. (…)

Így veszítette el Arany János a barátját, akit még évekig gyászolt. – Hogy  milyen mély volt a baráti érzelem Arany részéről is, az kitűnik három részben írt Emlények című költeményéből. A három rész közül az első kettő még valamikor 1851-ből származik. Ez idő tájt még sokan voltak, akik reménykedtek: Hátha nem is esett el Petőfi a csatatéren? Talán visszajön még! Arany ebben már nem hitt.

Ki nékem álmaimban

            Gyakorta megjelensz,

            Korán elhúnyt barátom,

            Van-é jel síri fádon,

            Mutatni hol pihensz?

 

(…) A jeltelen sír gondolata tér vissza a másodjára írt 1851-es visszaemlékezésében is:

 

Behantozatlan áll

Hamvai fölött a hely.

Hol merre nyugszik ő,

Nem mondja semmi kő

Nem mondja semmi jel.

            (…) A harmadik visszaemlékezés az elveszített barátra 1855-ből származik. Hat éve, hogy utoljára látták egymást: a seb nem éget már, csak sajog, és ami fáj, az egyben vigasztaló is. (…)

            Az elcsendesülő fájdalomban, könnyes megnyugvásban még elevenebbé lesz a szelíd emlékezet, a visszahozhatatlan múlt idézése:

 

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,

Gyakran érzem lobogni szellemét.

 

Aztán jóval később, Harminc év múlva, 1879-ben, három évvel Arany halála előtt, fellángol még egyszer a régi fájdalom…

 

 

 

(Szabó Árpád)

 

A vadászat

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, évezredes ihar- és egerfák*, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vízi virágok és a sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló gallyairól gyökereket húz az éltető víz színe. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vakvarjú, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vízi vadaknak…

Dél felé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin lévő fák beledüledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s ahol megszűnik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk díszlenek…

Az erdő szélin állt akkoriban egy vadásztanya, melynek többrendbeli épületei tanúsítani látszanak azt, hogy e vidék régóta kedvenc helye lehet valamely magyar vagy horvát főúrnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt húzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégy ágú fejdíszével.(…) Beljebb az erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. (…)

Végül egy emeltebb dombon … tűnt fel a legújabb épület. Egy … mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkéllyel, kiülő rondellákkal, színes ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátosságaival. (…)

Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík pázsitos réten volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű, ízletes ebéd … (…)

E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó szemekkel súgva valamit a fülébe. A dalia arca egyszerre kiderült e szóra. (…) s hosszú, ezüstveretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arccal fordult vendégeihez:

− Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a közelben. (…) Kétszer űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. (…)

Egyszerre lövés hallatszék az erdőben.

Mindnyájan letették poharaikat, s szótlanul, szívdobogva tekintének arra.

Néhány perc múlva hallatszék a vadkan veszett ordítása, de nem azon ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami sajátszerű, meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? – kérdezték egymástól. – Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? (...)

Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn megpillantá a nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. (…) A férfi féltérdre hajlott, hogy jobban célozhasson, s hosszú fegyverét a vadnak irányozva, azon percben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre fölkapta. A golyó a vad koponyája helyett annak nyakába fúródott, csak sebet ejtve rajta, ahelyett, hogy megölte volna.

A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai szikrázva csattogtak össze, amint egyenesen ellenfelére rohant. Az ily dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, aki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki, s szembe rohant a vaddal, s egy irtóztató csapást mért annak fejére…

A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a kard markolatban törött ketté.

A csapás megszédíté a vadkant, s amint agyarával felcsapott a férfihoz, csak könnyű sebet ütött annak combján, mire ez …bősz dulakodásba kezdett vele. (…)

A vadkan egészen meg látszott magát adni…

A daliának csak kiáltania kellett volna nem messze lévő társai után…

E pillanatban valahol az erdőben egy lövés roppanása hallatszék. A legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt…

A vigalom gyászra vált, a vadászat torrá. (…)

Ez volt halála az ifjabb Zrínyi Miklósnak, hazája legnagyobb költőjének s legvitézebb fiának.

 

 

(Jókai Mór)



*Az eredeti szövegben ilyen megnevezés alatt szerepel.

Balassi költészete

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!

Bujdosó elmémet ódd bútúl szivemet, kit sok kín fúr!

 

(…)

Első a legnagyobbak közül, aki már magyarul ír. A XVI. század második feléből tekint ránk konok­szomorú arca – a szeme sarkában, a szája szeg­letében mégis mindig derűt, olykor humort mutató arc ez. Mindössze negyven évet élt, s ez a negyven év házassággal, szerelmekkel, bujdosással sűrített, pereskedésekbe bonyolódó és katonás négy évtized volt.

De mindenekelőtt vitatkozó: emberrel, Istennel perlekedő; igazságért, vélt vagy valós érzelmekért könyörgő és harcoló. Balassi,a reneszánsz ember egyben az első tudatos költőnk: életművét oly fegyelmezett rendbe szorította, hogy e rend titkos kulcsát azóta sem találták meg teljes bizonyossággal tudós irodalomtörténészek. Ciklusokba sorolta ver­seit: istenes, szerelmes és vitézi énekekharminchár­mas csoportjai – merthogy e szövegeknek dallamuk is volt még, megőrizve ezzel valamit a költészet őseredeti lényegéből – alkotják, illetve alkotnák a nagy Egész három részét, de a száz versre tervezett mű nem minden darabja készült el. Formaművész is volt költőnk, hiszen ő „találta fel” az egyik pazarul virtuóz formát, a Balassi-strófát,melyben szerves egységet alkot rím, ritmus, szótagszám, dallam s tartalom. Vagyis forma és mondandó belső harmóniája rejtezik a szépséges szavak mögött.

Adytemlegetjük majd nagy istenes versek költő­jeként – s jól tudjuk, Ady is Balassit vallja ősének. Nem is annyira a Jó Csönd-Herceg előtt vagy A Sion-hegy alattszelídebb-öregapósabb Istene az, akit a későbbi szimbolista költő majd magáénak érez, hanem sokkal inkább a beszélgető Isten, a vitatkozó Úr áll hozzá is közel. Az emberi Isten. A szentségét megőrző, de a merevségeket már levetkőzött Isten. Az embernek a gondolkodás, az önálló ítéletalkotás és a szabadság lehetőségét és esélyét megadó Isten. Az, aki ha van, akkor sem szól bele az individuum fontos dolgaiba. Az embert felnőttnek elfogadó Isten képe ez.

Azé az Istené, akit még hibáztatni is szabad, ha nekünk emitten valami nem tetszik. Akinek el lehet mondani: ahhoz, hogy megbocsásson, hogy irgalmát gyakorolhassa, nekünk, gyarló embereknek – véli Balassi Bocsásd meg Úristen... kezdetű vitatkozó-ver­sében – bűnöket kell elkövetnünk. Mi más ez, ha nem humor, ha nem fanyar önirónia?

        Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,

        Mennyivel több bűnöm tőled megengedtetik,

S mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének

Te ellened az hivek?

Az Adj már csendességet...méltóságteljesen höm­pölygő sorai mértéktartóbbak, de természetesen emberiek ezek is: a már magára maradt személyiség lelki kálváriájáról szólnak – a lemondás elégikus hangját próbálgatják, a búcsúzás szavait dúdolgatják. Menni kell, s ehhez legelsősorban is lelki békesség kell. Lelki békességhez pedig belső tágasság és szeretet. Egy tekintet, egy kézfogás, melegség a tenyérben, melegség a szemekben.

A megfáradt ember hangja szól, akinek lelke „szomjan vár mentségére”, aki tudja, hogy bűnökkel terhelt, gyarló földi por csak; aki hiúságában a végte­lennel méri össze magát, de amikor közelébe kerül a végtelennek, már csak didereg, foga vacog, reszket és fél, nagyon fél. Szorongva kérdi Istenét: ugye mindenmegbocsátható? Ugye elűzhető a félelem, a reszketés?

A kétségbeesés és a mégis-remény verse az Adj már csendességet...Imádság, melyben az egyedülvaló ember szenvedése, a hiábavalóság fölött érzett tehetetlenség döbbenete átüt a költő-szerep fanyar öniróniáján.

 

 

(Fűzfa Balázs)

Búcsú Váradtól

            Még mély hó települ a téli földre,

            Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke,

            Szürke súly a ködös fagy zúzmarája,

            S el kell hagynia szép Körös vidékét,

            És sietni Dunánk felé, urunkhoz.

            Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

           

            (…)

 

Sosem feledhetjük, hogy Janus Pannoniusverseit csak fordításokból ismerjük. Az első igazán nagy ma­gyar költő ugyanis latinul, s nem magyarul írt. Így az olvasó mindig a saját koránál jóval modernebb nyelven megszólaló szöveggel találkozik, amikor köl­tőnktől verset vesz kezébe. A Kortárscímű irodalmi folyóirat a hetvenes években fordítói versenyt is hir­detett, melynek témája éppen a Búcsú Váradtólcímű költemény volt. A nemes vetélkedést Nagy Lászlónyerte meg – mi Áprily Lajosközismert fordításában adjuk a verset.

A Búcsú Váradtólcímű elégia az első a nagy ma­gyar búcsúzás-versek közül. Méltán sorakozik mellé a későbbi századokból Balassi BálintBúcsúja hazájá­tólcímű verse vagy Berzsenyi Dániel Búcsúzás Kemenes­aljátólcímen megfogalmazott filozofikus tűnődése. De még sok-sok verset köthetnénk ebbe a csokorba, mint a kuruc kor bujdosóinak szomorú elszakadás­drámáit vagy József Attilamindennel számot vető létösszegzését: „[íme, hát megleltem hazámat...]”

Minden búcsúzás kettős érzéstjelöl és fogalmaz meg: kényszer és szabadság menni is, maradni is. A maradás értékei visszahúznak, a jövendő új élmények vonzanak bennünket. Ezt érezheti Janus Pannonius, a vers írásakor 24-25 éves fiatalember is.

Természetesen minden szövegnek van közvetlen, viszonylag egyértelmű jelentése. Ebből megértjük a történést …, felfogjuk a költő megfogalmaz­ta érzés, hangulat lényegét, melyet az ő segítségével újra átélünk. S minden versnek van közvetett, sorok közötti, „mögöttes” jelentése. Figyeljük csak meg, hogy ebben a szövegben hogyan vonatkoztatja egymásra a költő természetés emberlétezésének fontos elemeit, hogyan világít meg emberi érzéseket a természetből vett jelenségek segítségével. Vegyük észre azt is, mint vetítődnek egymásra e filmszerű képsorok – a Váradtól való távolodás tényleges és jelképessé emelt történésében – és az általuk megteremtett idősíkok: az ismert, marasztaló, mert értékes múlt; a pillanatnyi, s ezért varázslatos jelen és a még izgalmasabb, mert ismeretlen, gazdagnak, szépnek sejtett jövő, a szabadság hívogató világa. Egybefonódnak, egymást erősítik a képek és a jelen­tések; jó volna maradni, de menni kell mégis.

Ha a vers „vázát”, szerkesztésmódját nézzük, megint csak egy titoknak lelhetünk nyomára: az első három szakasz a marasztaló természeti szépségeketmutatja meg, a negyedik strófa átmenetetképez, a befejező három szakasz pedig az emberi értékekvisszavonzó erejéről szól – könyvtárról, műalkotásokról, közös mítoszokról és legendákról, ezek megtartó ere­jéről. S a szöveg mélyében ott rejtőzik egy lényeget kifejező rejtett ellentét: az ittmaradás élményei avízhezkötődnek, s most ugyanazon vízből lett jégensik­lunk tova. Amaz jelentette a szépséget, a felszabadító élmények birodalmát, emez – ami egyben ugyanaz is! – biztosítja a száguldás, vagyis a távozás lehetőségét. Innen érthető a refrén ismétlődő felszólítása: „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” Maradnék tehát, de ama túlnani világok izgalma már kitöröl­hetetlen belőlem.

(Fűzfa Balázs)

 

Виктор Новосад на сервере Стихи.ру
загрузка...
« Освітній портал »   2013 р.